Ha a műfaji besorolását nézzük, a Kettős életek című francia dráma után néhány nappal a mozikba kerülő, szintén francia film, az Ivan Calbérac rendezte Velence vár a vígjátéki „titulusa” miatt jóval könnyedebb szórakozást kéne, hogy nyújtson. Kétségtelenül nyújt is, miközben a könnyed felszín alatt ez az alkotás is mély problémákat láttat.
A film kapcsán annak a korántsem átlagos családnak, Chamodot-éknak a szintén nem hétköznapi életébe nyerhetünk bepillantást, amelynek a mottója a következő: „a lehetetlen az nem Chamodot”. Hisz a családfőnek, Bernard-nak (Benoît Poelvoorde) és a feleségének, Annie-nak (Valérie Bonneton) mindenre, valóban mindenre van megoldása, csak kérdés, hogy ezekkel az ötleteikkel jót tesznek-e az épp kamasz, tizennégy éves fiuknak, Émile-nek (Helie Thonnat). A szülőknek a folyamatos „ötleteléseikre” egyébként azért is van szükségük, mert középkorú házaspár létük ellenére fiukkal még mindig egy lakókocsiban laknak – elvileg azért, mert nem kapták meg a hatóságoktól a házukra az építései engedélyt. De látva a szülőket, úgy érezzük, hogy ez a hatóság-dolog csak kifogás. Bernard-ról és Annie-ról ugyanis süt, hogy nem is tudnának normális, „kispolgári” életet élni. S hogy éppen ezért nem átlagosak a gyereknevelési szokásaik sem.
Olyannyira nem átlagosak, hogy Émile haját például hét éves kora óta folyamatosan szőkére festik, azzal az indokkal, hogy így talán jobb képűvé válik. A gyerek önbizalmát ezzel kapásból letörik, hiszen érzékeltetik vele: apjához és a nála pár évvel idősebb, már a családtól külön élő bátyjához, Fabrice-hoz (Eugéne Marcuse) képest őt „fel kell turbózni”, hogy nézzen ki valahogy. S akkor még nem beszéltünk a fiú reggeli kötelező céklalé-ivásáról, mert a biomániás anyja szerint enélkül nincs egészség.
Miközben tehát tényleg jól szórakozunk – bár néhol inkább sírva nevetünk – a bogaras szülők láttán, Émile életébe ezzel a háttérrel kopogtat be az első igazi lelki megpróbáltatás: a szerelem. Pauline (Luna Lou), az iskolatárs személyében, aki hársfaművészként, s egy dúsgazdag zenész család sarjaként teljesen más körülmények közül jön, mint Émile. A lány mindennek ellenére barátként tekint a fiúra, s meghívja a következő koncertjére, ami nem máshol tartandó, mint Velencében.
Émile családjának mottója, „a lehetetlen az nem Chamodot”, itt kapja meg igazán az értelmét. Mert a bohókás apa úgy dönt, lakókocsijukkal Franciaországból felkerekednek, hogy a gyerek ott lehessen Pauline olaszországi fellépésén. Csakhogy azt tapasztaljuk, hogy a szülők az út alatt se a gyerekkel, kizárólag saját magukkal törődnek. Olyannyira, hogy ha Émile-nek nem segít az időközben hozzájuk csatlakozó bátyja, le is késné Pauline velencei koncertjét.
A szülők viselkedését látva tehát – miközben tényleg majd megszakadunk a nevetéstől – azt érezhetjük, hogy Émile-nek teljesen egyedül, pontosabban jó szándékú bátyja segítségével kell rálépnie a felnőtt élet rögös útjára. S olyan felnőtté válnia, aki nyilván nem szeretné követni a bogaras szülei minden szempontból kiszámíthatatlan mintáját. De aztán kiderül, hogy Pauline sem a saját családjáét, mert ott meg hiába van meg az anyagi biztonság és a karrierlehetőség, sok más szempontból az is nagyon „gáz”. Szóval, nem könnyű a kamaszoknak. Lázadásuk természetes, de ilyen szülőket látva, azt kell mondjam, elkerülhetetlen is. Ha felkeltette az érdeklődésüket Émile története, a Velence vár című filmet keressék az Apolló mozi műsorán.
Gyürky Katalin
Hozzászólások