Annyi minden miatt aggódik az ember. A szerettei miatt, a munkában felvetődő problémák miatt, saját maga miatt, sőt, vannak, akik az egész ország, hovatovább a Föld sorsa miatt is szoronganak. Még azt sem lehet állítani, hogy ez a mérhetetlen mennyiségű aggodalom indokolatlan: sokakat elveszítünk, betegség bármikor jöhet, önnön dolgainkat sem feltétlenül biztos kézzel tarjuk a megfelelő mezsgyén, a magyarság jövője ezer éve bizonytalan, és akkor még itt van a klímakatasztrófa is.
Mégis, indokoltság ide vagy oda, nem jól csináljuk. Rosszul csináljuk. Fel sem fogjuk, mennyire értékes egy-egy nap. Hogy basszus, minden egyes nap kérészéletűnek érzett evilági ténfergésünk alapköve. Fontos része, értéke. Mert minden nap, minden perc fájdalmasan tapinhatóan értékes, és soha, de soha nem tér többet vissza. De mi ezzel nem foglalkozunk, mert valahogy úgy vagyunk teremtve-kódolva, hogy fussunk, rohanjunk, küzdjünk, csapkodjunk, aggódjunk, sértsünk, sértessünk. Mi volt, hogy volt, mi lesz, hogy lesz? Mintha valami üldözne minket, mintha mázsás terheket rónánk magunkra, amelyekért a világot okoljuk.
Közben ez vagy az bekattan, megőrül, egyensúlyt veszt. Más rosszkedvű, morózus, depressziós, az italt, a kábszert, a gyógyszert habzsolja levegő helyett. Csak legyintünk, nem bírja szegény. Csakhogy nem bírni kell, hanem élni.
Az aggodalom világbajnokai vagyunk. Rosszul csináljuk. Ha már év elején szokás fogadkozgatni, fogadjuk meg, hogy megpróbáljuk. Hogy megpróbálunk nem félni, hanem élni. Azt nem tudjuk, hogy minden jóra(jobbra) fordul-e, vagy éppen sokkal rosszabbra. Mindegy is: öleljük meg a percet, simogassuk meg a mostot. Apró hasadék az élet felé.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások