Azt semmiképp sem szeretném megkérdőjelezni, hogy Rohonyi Gábor rendező és a társrendezője, Vékes Csaba szándéka nemes volt, amikor a Szia, Életem! című filmet vászonra álmodta. Hisz a téma, egy apa és a hat éves koráig ignorált gyermeke találkozásából – annak ellenére, hogy külföldi filmek esetében nem ritkán láthattunk már hasonlót – egy nagyon szerethető, kedves történet is kisülhetett volna. Egy szívmelengető vígjáték, aminek az alkotói eredetileg szánták.
Csakhogy: a főhős, az egykor szebb napokat látott író, Keserű Barna (Thuróczy Szabolcs) karaktere nemcsak a rovott múltja miatt feszíti szét egy vígjáték kereteit. Az egykori egyetemi tanár, akit – tudjuk meg egy odavetett félmondatból – azért távolítottak el a katedráról, mert viszonyba keveredett egy hallgatójával, jelen esetben a fia, Samu édesanyjával, és most jobb híján rémmesék írásával próbál a felszínen maradni, minden, csak nem humoros figura. És nemcsak a múltja, hanem a jelene miatt sem. Amiatt a jelene miatt, amibe a film szüzséje bepillantást enged.
Samu (Pásztor-Várady Mór) Tokióba ösztöndíjat nyert anyukájának (Sárközi-Nagy Ilona) távolléte „kényszeríti ki” azt a helyzetet, hogy apa és fia tíz napig együtt legyenek. Mondhatnánk, hogy végre, ha ebből egy hasonlóan felemelő, valódi egymásra találást sejtető mozi születne, mint amilyen például a nemrégiben a magyar mozikba kerülő C’mon, C’mon volt Joaquin Phoenix főszereplésével, ahol a híres színész nagybácsiként egy közös utazás során valóban a szívébe fogadta az addig szintén elhanyagolt unokaöccsét. A Szia, Életem! esetében azonban az, ahogyan ez az apa ezzel a gyermekkel kezdettől fogva bánik, és amire „használja”, az nemhogy tragikus, de több esetben kimeríti a gyermekbántalmazás kategóriáját.
A gyerek ugyanis ez alatt a pár nap alatt az apja nemtörődömsége miatt annyi sérülést szenved, hogy a kórházi orvosnak kell figyelmeztetnie: „apuka, ez egy élő kisgyermek, még…”. Az apa hanyagsága persze valószínűleg onnan ered, hogy rémmesék írójaként, hús-vér gyermeket addig közelről nem nagyon látva valószínűleg a fiát is olyan bábfiguraként kezeli, akit nem baj, ha adott esetben ledob az erkélyről – ez sajnos megtörténik –, mert a gyerek úgyse sérül meg. Vagy ha megsérül, majd kap egy másik életet, mint a mesében.
S ezzel elérkeztünk az apa mérhetetlen önzéséhez is: hogy tulajdonképpen arra használja a gyermekét, hogy általa, a neki muszájból mesélt történetei alapján írja meg a legújabb, határidős sztoriját. Ezzel kapcsolatban el is szólja magát, amikor egyszer a rendőrségen köt ki a gyerekkel: „tudják, én nem tudok nélküle… írni…” – érvel a gyereke hazaengedése mellett a hatóságnak Barna. Nem élni, ahogyan azt egy „normál” apa mondaná, hanem alkotni.
A gyerek tehát nem más, mint egy tárgy, egy inspirációs forrás: eszköz csupán a férfi céljai elérése érdekében. S mindez a rendezők szerint humoros, hisz poénosnak, nevetségesnek próbálják láttatni ezt az apaságra való teljes alkalmatlanságot. Nos, ha mindezt drámaként tárták volna elénk – és Thuróczy játékából is inkább ez következne – az nagyot üthetett volna. Így viszont egy erősen elhibázott, morálisan is megkérdőjelezhető alkotói koncepcióval állunk szemben.
Gyürky Katalin
Hozzászólások