Teljesen átlagos, de kissé ódivatú öltöző volt, tiszta és egyszerűen berendezett. A fehér falak makulátlanok, a padok fából készültek, a szekrények egyforma visszafogott szürke színben, ajtajukon a futballisták mezszámaival sorakoztak. Az egész helyiség nem volt nagyobb, mint egy tágasabb ebédlő, két gyúrópaddal a közepén.
Puskás Öcsi a 10-es öltözőszekrény előtt ücsörgött, befűzte a csukáját, és közben körbesandított. Egyszerre idegennek és ismerősnek tűnt mindaz, amit látott, úgy érezte, mintha álmodna. Az öltözőt belengte valami megfoghatatlan miliő, az apró ablakokon kevés, de erős fény sugárzott be, ezért nem volt teljes félhomály. Közvetlenül mellette egy barna bőrű, fekete hajú fiú készülődött, mokány termetén csak úgy lógott a hófehér szerelés. „Ez a srác kiköpött Garrincha, de nem mernék rá megesküdni, hogy tényleg ő – futott át Öcsi agyán, de nem szólt semmit.
Tovább járatta szemét a focistákon, balján egy cingár, hosszú hajú legény igazgatta a sportszárát, a 14-es számú szekrény előtt ülve. „Cruijff? – mormogta maga elé hitetlenkedve. – Szűzanyám, hol vagyok?”
Lassan mindenkire ráeszmélt, vagy legalábbis a hasonmásukra: koromfekete mezben és nadrágban az orosz kapus, Lev Jasin pattogtatta a labdát idegesen, a komótosan fésülködő játékosban Sir Stanley Matthewsra ismert, a mosdóból szakállasan, csapzottan George Best lépett ki, de ott ült a roppant elegáns Giacinto Facchetti, a két madridi, Di Stéfano és Gento, akikkel a Realban annak idején együtt zsonglőrködött, mellettük a legendás jobb-bekk, Feliciano Rivilla. Nem hitt a szemének, de a pad szélén fészkelődött a német Liebrich is.
„Az anyja szentségit, ez meg mit keres itt az én csapatomban?!” – kiáltott föl önkéntelenül Puskás, és Liebrichre mutatott. Mindenki tudta, hogy a védő csinálta ki az 1954-es világbajnokság csoportmeccsén, amikor a magyarok 8–3-ra elkalapálták az NSZK-t. A Kaiserslautern hátvédje kíméletlenül lerúgta az Aranycsapat kapitányát, aki csak a Sebes-gárda által elveszített döntőre épült föl.
Öcsi fölháborodottan körbenézett, de mindenki tette a dolgát tovább, aki pedig esetleg mégis ránézett a rákvörös arcú zsenire, csak mosolygott felé. Odalépett Liebrichhez, és keményen a szemébe nézett. „Még van képed vigyorogni, te pojáca? – kiáltott volna rá, de legnagyobb döbbenetére csak ennyit tudott kibökni – „Werner, az ott, akkor nem volt szép tőled”.
Liebrich barátságosan bólintott, de egy szót sem szólt. Sőt egyáltalán nem beszélt senki az öltözőben, és kintről sem hallatszott be a stadion közönségének már ezerszer hallott zsivaja. Őrült csend volt mindenütt. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, de nem lépett be rajta senki, aki látható lett volna, mégis érezte a csapat valakinek a jelenlétét. A huzat kissé mozgatta az ajtószárnyat, a zsanérok finoman nyikkantak egyet-egyet, nagyobb lett az öltözőben a világosság, és megszólalt a Hang.
„Én vagyok a szeretet, a béke és az igazság, ez van a mezeteken viselt címerbe is hímezve. Az a csapat, amelyik odakint vár rátok a stadionban, mindezeknek a fogalmaknak az ellentétét képviseli, és le akar győzni benneteket. Ördöngösen cselező, villámgyors és kőkemény futballisták lesznek az ellenfeleitek. Csak csapatként, vállat a vállhoz vetve, bátor szívvel nyerhettek ellenük. A tét az, hogy az örök világosság birodalmába kerültök, vagy a pokol izzó mélyére. A végsőkig való küzdés mellett számítok arra a zsenialitásra, amely egytől egyig bennetek csillog. Most pedig sorakozzatok föl, Öcsi, vezesd ki a csapatot a pályára! És ha lehet, ne káromkodj, legalább itt ne!”
Ezzel egy kisebb forgószél söpört végig az öltözőn, a fiúk sorba álltak, Puskás pedig az egészből szinte alig valamit fölfogva a gárda élére állt, és elindultak kifelé. „Hogy a Mária… áh, úgy látszik, ez itt nem divat. Nem tudom mi ez az egész, melyik világon vagyok, de most mindegy is, az biztos, hogy ma itt nekünk nyernünk kell” – gondolta magában a Száguldó Őrnagy, amikor a kezdőkörbe értek.
A pálya olyan volt, mintha a semmi tetején lenne, mintha a sarkai kissé lefelé görbültek volna, a partvonalon túl köd gomolygott, de a játéktéren minden kristálytisztán kivehető volt. És az a csönd! Ehhez foghatót még nem élt át, érezte a tömeg rezdüléseit a ködfalon túl, és akármilyen hihetetlennek tűnt is, de a nézőtér némán morajlott. Az ellenfél vörös mezben, nadrágban és sportszárban pompázott, s valóban olyan gyorsak voltak, hogy olykor csak a sziluettjük látszott.
A harmadik percben kapták az első gólt, éppen Liebrich maradt le a csatárról, aki senkitől sem zavartatva fejelt közelről Jasin hálójába. Puskás, a csapatkapitány a tőle megszokott hévvel rontott az elbambuló bekkre. „Te, mi a keresztanyád térdkalácsát bámészkodsz itt? Neki lépj úgy oda, mint annak idején nekem Svájcban!” – rivallt rá.
Próbálta összekapni magát a fehér mezes brigád, de Liebrich újabb hibája ismét gólt eredményezett, 0–2. Öcsi hátraszaladt, megfogta a grabancát, és megrángatta a németet. „Agyonváglak” – sziszegte. Mindez mit sem ért, mert mielőtt egyetlen épkézláb akciót vezethettek volna, újra gólt kaptak, megint Liebrich oldalán. Puskás lassan sétált oda egykori ellenfeléhez. Most megöli, de minimum összetöri a csontját. Saját magát lepte meg a legjobban, amikor nyugodt hangon így szólt a védőhöz. „Ide figyelj, minden meg van bocsátva, ami a vébén történt köztünk. Mostantól le nem szállsz a csatár hátáról, levegőt sem hagysz neki, meglásd, menni fog! Mi meg majd Alfredóékkal elintézzük elöl a többit.”
Ha nem is ilyen könnyedén, de végül sikerült kiegyenlíteniük pár perccel a lefújás előtt: Puskás rúgatott egy-egy gólt Besttel, Gentóval és Di Stéfanóval is. Hátul Liebrich, Facchetti és Rivilla brillírozott, Jasin földöntúli formában védett, Cruijjf most is ellenállhatatlanul szervezett, Matthews pedig fáradhatatlan volt. A támadókról pedig mindent elmond a névsor: Garrincha, Best, Di Stéfano, Puskás, Gento.
A 90. percben az aranyifjú, George Best őrületes cselsorozatba kezdett, dőltek halomra a vörösök, és a kivetődő kapus csak szabálytalanság árán tudta megállítani. Nem volt kérdés, hogy kié a végrehajtás joga és terhe, a kapitány tette le a büntetőpontra a labdát. Miközben komótosan hátrált, hogy nekifusson a tizenegyesnek, arra gondolt, ha ezt most belövi, nyernek, és mehetnek a mennybe, ahol talán csak pár ismerőse várja. Ha fölébikázza, akkor a kénköves pokolra jutnak, amely lehet, hogy tele van régi kispesti cimborákkal, és számtalan baráttal a világ minden tájáról, akikkel összekovácsolódott Madridtól Athénen át Santiagóig.
Ebben a pillanatban heves dörömbölésre ébredt, és az ajtón túlról a „Bolond” hangját hallotta: „Öcsi, a nénikédet, azonnal kelj föl, negyedóra múlva edzés, az öreg marha mérges lesz, ha elkésel!”.
Tamás Nándor
(Puskás Ferenc 1956-os disszidálása után negyven évvel ezelőtt, 1981. június 6-án lépett újra pályára magyar földön a Magyarország-Anglia (1-3) vb-selejtező előtt megrendezett Budapest-Vidék öregfiúk mérkőzésen a Népstadionban. A novella megjelent a szerző Isten keze című kötetében.)
Hozzászólások