Ez a június 4-e egy fontos nap. Soha nem szabad megfeledkeznünk a trianoni mocsokságról, ténylegesen fontos, hogy emlékezzünk, akár a nemzeti összetartozás napja jelige ernyője alá bújva is. De. Ünnepelni ne ünnepeljünk, ugyanis nincs mit. A határon innen sem.
Ez a nemzeti összetartozás elképesztően, szívrepesztően jól hangzik, nagy kár, hogy gyakorlatilag nem létezik. És most nem a határon túli tesókról van szó, hanem arról, miként él a csonka Magyarország területén a magyar a magyarral. Sz.rul él. Konfliktusban él, gonoszkodva él, a másikat eltaposva, lenyomva él. Nincs tisztelet, nincs intelligencia, nincs mértéktartás, nincs magyarok vagyunk, összetartozunk-effektus. Megkülönböztetés van helyette, disznó módú nyomakodás, szétszakadás, feloszlás, oszlásnak indulás.
Túlzás? Fájdalom, de aligha. A magyarok nagy része a mindennapokban képtelen közös érdek mentén dolgozni, létezni, pulzálni, mindezeket a magánérdek nyomvonalán végzi, sokszor ráadásul ingerlően ájtatoskodva, amúgy szent dolgokat (Isten, haza, család) emlegetve. Mondják, mondjuk, hogy egy vérből valók vagyunk, ám sokan mégis úgy bánnak a másikkal, mint ha az nem is (magyar) ember, hanem valamiféle hasztalan tárgy lenne, amit ide-oda taszigálhatunk, akár szemétbe is dobhatunk. Nemzeti összetartozás: ilyenkor keblünkre öleljük a határon túliakat. Ám vélhetően ők is jobb szeretnének olyan kebelre borulni, amely nem a sunyiságtól, az akarnokságtól, meg a hazugságtól feszül. Amúgy persze: hajrá, magyarok!
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások