Nőkről szól, de nem csak nőket szólít meg az napokban a hazai artmozikban debütált indiai film, amely hiába francia-holland-olasz-luxemburgi koprodukcióban készült, fő jellegzetessége mégis az, hogy indiai. Rendezőnője pedig az a Payal Kapadia, aki mintegy harminc év után nemcsak, hogy „visszahelyezte” a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába az országa mozgóképes művészetét, de rögtön el is nyerte ezzel a Minden, ami fénynek tűnik című alkotásával 2024-ben a Zsűri Nagydíját.
Három női sorsot látunk magunk előtt kibontakozni Kapadia filmjében, ez a kibontakozás/kibontatkoztatás azonban nagyon más, mint azt európai szemmel megszokhattuk. Jóval lassabb, a mi sztori-befogadási sebességünkhöz képest már-már elmélázó Kapadia alkotása, akkor, amikor nem tesz mást, mint megmutatja: a húszmilliós Mumbai városában három, ugyanabban a közkórházban dolgozó, de eltérő élethelyzetben lévő nő illetve asszony hogyan is viszonyul a saját, illetve a nőtársa sorsához.
Adott ugyanis az a Prabha (Kani Kusruti), akinek a férje régóta Németországban dolgozik, s akivel alig tartják – főleg a férfi miatt – a kapcsolatot. Adott a Prabhánál egy tízessel fiatalabb Adu (Divya Prabha), aki titokban – a szülei tudta nélkül – egy muszlim fiúba szerelmes, akit a felmenői épp a vallási hovatartozása miatt soha ne engednének be a családba. S adott az özvegy, ám épp a nyugdíjazása környékén bajba kerülő Parvaty (Chhaya Kadam), akit épp a kilakoltatás réme fenyeget, mert a lakóépület új tulajdonosa számára nem tudja papírokkal igazolni, hogy régóta abban az ingatlanban él.
Három sors – mint a nők számára végül a nagyváros zajától kis időre menekvésül szolgáló, végtelen tenger – csobog itt előttünk, úgy, hogy mindháromba teljes mértékben bele tudjuk élni magunkat, miközben európaiként talán másként cselekednénk, talán nem így állnánk hozzá a helyzetünkhöz. Itt van például a sok éve távházasságban élő Prabha, aki csak akkor vallja be magának, hogy mennyire nem tudja mégsem elengedni a számára tulajdonképpen nem is létező férjét, amikor a kórház egyik orvosa nyíltan udvarolni kezd neki. Prabha – épp arra hivatkozva, hogy férjes asszony – visszautasítja a férfi közeledését. Miközben látjuk rajta, hogy mennyire vágyna már egy férfi közelségére… Anuban és az ő élethelyzetében van valami egy lázadó kamasz magatartásából, Parvatyban pedig valahol egy harcos amazon veszett el, de a lényeg itt a „valami” és az „elveszett” szavakon van: neveltetésük, másfajta, a miénktől eltérő habitusuk ezeket a nőket sokkal nagyobb önmérsékletre, önuralomra inti, mint azt mi megszokhattuk, sőt, azt vesszük észre, hogy már-már Buddhaszerű bölcsességgel viszonyulnak a sorsukhoz. Hagyják magukat sodortatni sorsuk árjával…
Ez persze egészen addig „kifizetődő” lehet, amíg a végtelen tenger hullámai nem írnak más lapokat a sorsukra. Olyan nem várt fordulatokat, amelyek a nők Buddha-hozzáállásán ugyan nem változtatnak, csak azt követelik meg tőlük, hogy más szemszögből tekintsenek mind a saját, mind a nőtársuk életére.
Meghökkentően szép és nyugodt alkotás Payal Kapadia filmje. Az „így is lehetne…” hozzáállására tanít. S hangsúlyozom: nem csak a nőket képes tanítani.
A filmet Debrecenben keressék az Apolló mozi repertoárján.
Gyürky Katalin
Hozzászólások