Ma nőnap virradt ránk, anyáink, nagymamáink, lányaink; a feleségek, kedvesek, szerelmek napja – tetszés szerint. Talán egy kis apróság, virág, jó szó, érintés, gesztus, megbecsülés jut számukra a mai személytelenséggel, felületességgel, talmi értékekkel zsúfolásig megrakott asztaloknál.
Ma különösen sok helyen olvasható majd a nőnap eredete, történelmi háttere, de vajon az egy-egy szem bonbon, a pislákoló férfierő helyett az anyagi felsőbbrendűséget inkább demonstráló, egy emeletnyit fújtatva felcipelt virágok kiosztása közepette eszünkbe jut, hogy egy lyukas petákot sem érnénk nélkülük, mi, a teremtés sokszor poros pincében rejtegetett, olykor fakult briliánsokkal díszített koronái?
Ha valakinek csak annyira futja ma, hogy a közösségi oldalon kiírja, „minden kedves nőismerősömnek boldog nőnapot kívánok”, szerényen javaslom, ne tegye, mert az nem lesz más, mint a lélek kifordított üres zsebének pár odavetett szava.
Legalább most ne vegyünk egy kalap alá mindenkit, ne személytelenítsük el azt a minimális kapcsolatot, ami még éppen pulzál emberek, vagy éppen nemek között.
Uraim, inkább adjunk hálát, hogy életet kaptunk tőlük, s értelmet adtak ennek az itt töltött, oly hamar tovaröppenő időnek! És igen, nekik, akik helyettünk először belekóstoltak az almába.
Nézzünk a szemükbe, és főként magunkba: az egyik fél nélkül a másik sem lehet sem egész, sem fél.
Hozzászólások