Nemrég elindítottunk egy cikksorozatot, melyben szerkesztőink dolgoznak fel különböző módokon egy-egy november tematikájú verset. Az első részben Gáva Laura Somlyó Zoltán Novemberest (1910) című versét vitte papírra, de nem csupán betűk, hanem képek formájában is. A második részben Tamás Nándor elemezte Gárdonyi Géza: November című alkotásának sorait.
A sorozat harmadik fejezetében az én választásom egy Juhász Gyula versre esett.
Juhász Gyula November című verse valaha volt fiatalságáról szól. Mélabús hangulata- mely egész költészetére jellemző, és ami miatt kifejezetten közel áll a szívemhez- tökéletesen érzékelteti azt a keserédes pillanatot, ami egyszer minden ember életében bekövetkezik: ráeszmélünk, hogy milyen szépek is voltak az önfeledt, fiatal éveink, és mennyire nem becsültük meg őket, amikor épp benne voltunk a gondtalanság sodrásában.
A november talán fiatalon is arra késztet mindenkit, hogy picit számot vessen, visszaemlékezzen az elmúlt időszak jó élményeire. A november egy kifejezetten mostoha hónap: még nincs tél, egy hónapig még váratnak magukra az ünnepek, ugyanakkor az ősz sem mutatja már az esztétikusabb arcát, a nappalok rövidek és hűvösek, a napsütés ritkán látott vendég és már alig bírjuk az egész éves hajtást.
Siratjuk a tavasz üdeségét, a nyár hevét, az ősz színeit. A november egy átmenet, ahonnan nézve minden más időszak szebb.
Nem csoda, ha pont ezt a hónapot választotta Juhász Gyula arra, hogy szótlanul távozó ifjúságáról elmélkedjen.
Én pedig- kifejezve egyetértésemet vele- elszavaltam a versét.
(Hutóczki-Orosz Éva)
Hozzászólások