Én nem ismertelek téged őslovardás időkből, de még akkor sem, amikor a Campus Fesztivál beköltözött a Nagyerdőre. És még akkor sem, amikor megnyitott a Nagyerdei Víztorony. Pedig milyen jó lett volna, ha hamarabb tudok a létezésedről…
Az első találkozásunk csak 2017-ben volt. Mindezek ellenére elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy megismerhettelek és dolgozhattam veled néhány éven át. Hol aktívabban, hol kevésbé aktívan. És az igazán különleges az volt ebben az ismeretségben, hogy akkor is ugyanonnan folytattuk a beszélgetéseket, ha netán kimaradt pár hónap. Legutóbb 2025 őszén beszéltünk telefonon. De akkor jó sokat. Elmesélted a legutóbbi Ördögkatlanon szerzett élményeidet, hogy melyik koncert milyen volt, hogy kikkel találkoztál és – mint minden évben – tavaly is elmondtad, hogy ez mennyire nekem való fesztivál és most már tényleg legyek ott jövőre.
Tudod, az van, hogy idén tényleg terveztem, hogy ott leszek. De akárhányszor ezt vizionáltam, mindig azt láttam magam előtt, hogy ott vagy valamelyik színpadnál, odalépek hozzád, megleplek és azt mondom mosolyogva, hogy végre tényleg itt vagyok. Majd megöleljük egymást.
Nincs igazság. Ha nekem ennyire fáj a távozásod, akkor el sem tudom képzelni, hogy mit érezhetnek a gyermekeid, Péter és a hozzád közelebb álló barátaid.
Nusi, téged ismerni ajándék volt. Kunkli Anna, veled dolgozni öröm. Veled beszélgetni jutalom. Soha nem felejtelek el.
Hozzászólások