Nyíradony és Monaco között csak egy tánclépés az út?

Hogy lesz egy 8000 fős hajdú-bihari város kamaszából a Monacói hercegség nemzetközi projektmenedzsere? Hogy visz el a tánc multinacionális missziók élére? Hogy jöhet egy magyar lány Erasmus-szal Magyarországra? Mercs Fanni élete 18 éves korában egy lehetőségnek köszönhetően izgalmas fordulatot vett: a hip hop tánccal bekerült egy nemzetközi ösztöndíj-programba, ami elindította a világjárás útján. Interjú.

Amikor Mercs Fanni Nyíradonyban rátalált a hip hop táncra, és rájött, hogy ez óriási szerelem lesz, talán nem gondolta, hogy a hobbijának (is) köszönhetően pár év múlva Monacoból ad majd nekem interjút. Talán az első fellépésén még nem is sejtette, hogy igazi világpolgár lesz, és az utazás olyannyira természetessé válik az életében, mint másnak a bevásárlás. Fannival nagyot fordult a világ attól kezdve, hogy megtette az első tánclépéseket. Hosszú, tartalmas és kihívásokkal teli út van mögötte, melynek akadályait rendre megugrotta. 18 évesen vágott neki a nagyvilágnak, mégis, olyan szerénységgel mesél az elmúlt évekről, mintha a története mindennapos lenne. Pedig kicsit sem az.

Nehéz volt kérdezni, mert minél többet mesélt, annál jobban érdekelt minden egyes részlet. Legalább három cikket kitenne az eddigi pályája, úgyhogy kénytelen voltam keretek közé szorítani a kíváncsiságomat.

• Nyíradonyból származol, egy hajdú-bihari léptékben mérve közepesen nagy városból. Mikor döntötted el, hogy nem csak a megye, de az ország határait is átléped azért, hogy tanulj, fejlődj, világot láss és esetleg megtaláld a hivatásodat? 

18 éves voltam tehát papíron már felnőtt. Az UNESCO vagyis az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének egyik kisebb szervezete választott ki 2008-ban a táncnak köszönhetően, hogy Toulouse-ba menjek egy évre és ott egy nemzetközi projektben vegyek részt. Az úgynevezett Világ Fiataljai szervezet lehetővé tette, hogy a gimnazista éveim végét kint fejezzem be és emellett táncoljak is, tudván, hogy a hip hop az akkori életem alapeleme volt. 

Aztán amikor az év végi fellépésünkben a szervezet igazgatója látta, hogy egy indiai zenére táncoltam hip hop-ot és hogy a szenegáli barátnőmmel mennyire egy húron pendülünk a színpadon, felajánlotta mindkettőnknek, hogy maradjunk még egy évet.

Így Toulouse-ban érettségiztem, aztán magától értetődő volt, hogy az egyetemet Franciaországban végezzem. Így Strasbourg-ba mentem tovább, és ott már a táncot oktattam egyrészt, másrészt ott végeztem el az alapképzésem Nyelvek és Nemzetközi kommunikáció szakon. Aztán 4 év kint-lét után hazamentem Budapestre Erasmus-szal, ami sokak számára mókásan hangzik, de életem legjobb döntése volt. Az otthoni 2 évnyi lélekbalzsamozásom után a mesterképzésem Brüsszelben végeztem el. 2017 vége óta pedig Monacoban élek. 

• Mennyire volt sima ügy külföldön folytatni a tanulmányaidat? Milyen akadályokba ütköztél? Mennyire volt hosszú folyamat? 

Én is az voltam. Így könnyűnek semmiképp sem mondanám sem a beilleszkedést, sem az idegen nyelven való tanulást és főleg nem egy érettségit. Habár francia kéttannyelvűbe jártam Debrecenben, a kinti francia hétköznapi nyelvezet teljesen más mint az akadémiai nyelv. Így az útnak indulás nehéz volt a kamaszokkal, akik, mint mindenhol, teljes szlengben beszéltek. Emellett a mély vizet a Baudelaire és Molière műelemzések jelentették az első évben. 

Tehát alapvetően ez hosszú folyamat volt, de sok osztálytársam segített a tanulásban. 

Emellett egy rendkívüli befogadó családom volt, ahol az apuka újságíró, így a szókincsem ütemesen fejlődött a náluk töltött idő alatt. A mai napig sokat köszönhetek nekik. Emellett érdekes volt számomra az is, hogy a menzán jóval kevesebbet beszélünk könnyed témákról az osztálytársaimmal, mint Magyarországon. 

Ezzel szemben a politika és a gazdaság napi témák voltak. Ezt ma látom, hogy azért, mert ott is az egyik legjobb gimnáziumban volt lehetőségem tanulni, amiért szintén nagyon hálás vagyok. Szóval ezzel kapcsolatban a személyes élményem az volt, hogy amikor hazamentem megnéztem, hogy nálunk hogyan működnek például a parlamenti választások, Magyarországon mennyi a GDP és mik a fő gazdasági ágazatok. Bármilyen furcsán is hangzik, ezek is kellettek ahhoz, hogy könnyebben tudjak beilleszkedni. 

Viszont a legérdekesebb és egyben leghosszabb folyamat az volt, hogy megtanuljam hogyan kell jól tanulni.

Ez annyit jelent, hogy míg Magyarországon megtanulsz majdnem mindent szóról szóra mert ezt várják el és így kérik vissza az anyagot, addig a franciáknál teljesen más módszer alapján tanítanak. Volt olyan tantárgy, ahol a dolgoztat sokszor csak egy kérdés volt. 

“Meg kell-e mondanunk mindig az igazat?” Ez volt például az érettségi tételem. És innen indulsz, és érzed, hogy az agyadban az összes pókhálót össze kell kötni ahhoz, hogy egy egységes képet rakj papírra 4 óra alatt. Ebből a módszerből csak előnye származik az embernek. Ezt a mai napig tapasztalom. 

• Ha most újra nekivághatnál, akkor is Franciaországot választanád? 

Feltehetőleg kezdésként nem Franciaországot választanám. Inkább Belgiumot, amit szintén már ismerek és összehasonlítva jobban is szeretek.

• A tánc indított el a céljaid felé. Mi lett ezzel a tevékenységgel? Meddig hódoltál neki, mikor lett csak hobbi? Jelen van még az életedben bármilyen formában? 

Teljesen természetesen váltunk el egymástól. Lassan felnőttem, nőiesebb lettem, nővé váltam. Etapokban tettem le a bő nadrágot és a sportcipőt.

Az egyetemen írtam még arról egy nagy beadandót, hogy a hip hop egy egyfajta intézményesítésen megy át, ugyanis akkoriban voltak az első stílus melanzsok a színpadokon és a színházakban. A táncolás néha hiányzik, de akkor otthon szoktam meg tükör előtt elengedni magam. Magától a hip hop kultúrától pedig sosem akarok távol kerülni. Ugyanúgy hallgatom ezt a zenei stílust, ugyanúgy érdekel, hogy mi történik ebben a világban és ugyanúgy fájó szívvel olvastam, hogy a világ ismét elbúcsúzott egy hip hop legendától, DMX-től közel egy hónapja. 

• Mennyire volt multikulti a közeg, ahol tanultál? Mennyire volt könnyű a beilleszkedés? 

Toulouse-ban egyáltalán nem volt nemzetközi a szcéna, ketten voltunk külföldiek az egész gimnáziumban. Strasbourgban már több külföldi volt és ott azért érződött, hogy maga az elzászi régió is alapvetően nyitott. Brüsszelben pedig aztán tényleg egy voltam a sok közül, ami bármilyen furcsán is hangzik, fantasztikus volt. Ott voltunk egy pezsgő fővárosban, ami mégis kis város. Mindenki ott van a saját szolid történetével. Ezerféle akcentusok cikáznak az utcán. A kongói negyed pedig még pikánsabbá teszi az egész multikulti közeget. Imádtam. 

• Hogy álltál és állsz most a honvággyal? Van? Vagy megtaláltad az otthonod? Ha azt mondjuk otthon, életed melyik helyszíne ugrik be elsőként? 

A honvágy nálam hullámokban jön. Ez a kérdés egyébként nehéz. 12 év távollét után lebeg az ember kicsit. Az otthon mint meleg családi fészek a szüleim háza Nyíradonyban. Ugyanakkor a jelenlegi helyünkön is otthon érzem magam, de másképp.

Akkor érzem magam igazán jól, ha megvan a két hely között egy egyensúly és tudok ingázni. A honvágyat pedig megtanultam kezelni az évek alatt, mert csak így tud előre haladni az ember. Ez mindenkinél más: nekem idő kellett ahhoz és sok önképzés és munka, hogy el tudjam választani az emlékeket a valóságtól. 

• Mi lett a szakmád/ hivatásod, és mivel foglalkozol most? 

A Monaco Economic Board-nál dolgozom nemzetközi projektmenedzserként. 3 missziója van a MEB-nek. Az egyik az, hogy mint minden kereskedelmi kamara, a miénk is a tagokat, vagyis a monacói cégeknek szervezünk helyi és nemzetközi eseményeket, a bel-, és külföldi kereskedelem serkentése érdekében. A másik vonal az Invest Monaco azzal foglalkozik; hogy külföldi cégeknek vagy magánszemélyeknek segít letelepedni a hercegségben. A harmadik vonal pedig koordinálja azt, hogy a külföldi gazdasági misszióknál a kulturális, sport és gazdasági reprezentációk egyszerre mozogjanak. Ezzel is elősegítik a monacói imázsépítést külföldön. 

Én viszem a nemzetközi misszióknak a szervezését és az Invest Monacoban szintén sokat dolgozom azokkal a cégekkel, akik Monacóban szeretnének irodát nyitni. A pandémia előtt Szibériában voltam épp. 

• Hány országban éltél azóta, hogy eldöntötted, hogy külföldön tanulsz? 

Összesen 4. Franciaország, Belgium, Oroszország – habár csak másfél hónap volt – és Monaco 

• Van olyan hely, ahová azóta is visszavágysz? Olyan ország, amivel úgy érzed, még lesz dolgod (akár munka, akár költözés szempontjából).

Magyarország. A többi helyen kihoztam a maximumot az ottléteim alatt.

• Mit tanácsolnál azoknak, akik külföldi tanulmányokon gondolkodnak? Mi a legfontosabb, amit szem előtt kell tartaniuk, amit mérlegelniük kell azelőtt, hogy belevágnak? 

Teljesen más az, amikor valaki Erasmus-ra megy ki, vagy kimegy és nem igazán tudja meddig marad. Erasmus-on megvan az időintervallum a fejedben és a maximumot akarod kihozni az kintlétedből. Az egyetemen a tanárok nagy többsége elnézőbb veled mert csereprogramos vagy és így tudod, hogy ha bulizol heti 5-ször akkor sincs gond mert különösebb konzekvenciája nem lesz ha rossz jegyet kapsz. Ez szerintem egy olyan lezserséget ad az egyetemistáknak, amit ki kell használni. Egyszer fiatal az ember. 

Ha valaki eldönti hogy mondjuk egy BA képzést vagy mestert szeretne kint csinálni külföldön az már egy nagyobb falat.

A lezserséget mondjuk úgy kevésbé érzed. Tanácsot adni nehéz és nem is nagyon szeretek. Amire én figyelnék talán az az, hogy a lehető legtöbbet tudjuk a kultúráról kimenetel előtt. Amit pedig nyilván mérlegelni kell és mindenki saját maga tudja, az az itthon sokszor tabu téma : a pénz. Igenis fontos az, hogy valakinek segítenek a szülők és úgy kap pénzügyi segítséget vagy kimegy és eldönti, hogy esetleg ösztöndíjra pályázik vagy az egyetem mellett dolgozik. Ezek mind olyan faktorok, amiken érdemes elgondolkodni mielőtt belevág az ember. 

Egyedül külföldön a képlet viszonylag egyszerű : teljesen mindegy milyen problémába ütközöl – ami nem komoly egészségügyi – fel kell találnod magad és megoldást találni. Ez legyen az egyetlen opció a fejedben. Csak ez visz előre és ettől lesz az élettörténeted egyre inkább változatos.

Nekem is bőven lesz mit mesélnem a gyerekeimnek. 

• Ha újrakezdhetnéd, mindent ugyanígy csinálnál, vagy változtatnál? 

Sokszor kapom meg ezt a nosztalgikus kérdést. Rájöttem, teljesen mindegy mit csinálnék másképp az már elmúlt. Arra fókuszálok, hogy az esetleges hiányzó mozaik darabokat beletegyem az életembe és akkor tudom majd, hogy a halálos agyamon nem fogok azon gondolkodni hogy mi lett volna ha, mert teljesen mindegy mikor, de beletettem azt a darabot az életembe, amit hiányoltam. Sosem értettem azt, amikor azt mondja valaki, hogy nincs más választása.

Elvégre ha valamiben szabadok vagyunk – legalább mi itt Európában – az az egyéni szabad választás. 

Ez egy akkora luxus, amit az emberek észre sem vesznek, vagy inkább nem akarnak. Viszont azt is látom ma, hogy nem mindenki szeret saját maga dönteni. Az emberek szeretnek csak úgy lenni, sodródni, és a dolgok végén feltenni a kérdést, hogy mi lett volna ha. Ez is egy döntés… Onnantól kezdve, hogy kézbe veszi valaki az életét és letesz a fatalista felfogással, hogy az életünk előre meg van írva,

szerintem millió lehetőség tárul elénk. 

Ahogy korábban írtam: még sok-sok kérdés maradt talonban nehézségekről, kételyekről, akadályokról, sikerekről, impressziókról Fanni története kapcsán. Egy biztos: ezt az interjút nem csupán a felvételi előtt álló kamaszoknak ajánlom, akik valamelyik nagy külföldi egyetemmel szemeznek, még csak nem is kizárólag a szüleiknek, akik az aggodalomtól összeszorult gyomorral igyekeznek támogatni gyermeküket. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, hiszen a nagy lehetőség nem csupán felnőtt életünk hajnalán, hanem bármikor kopogtathat, meghívót pedig nem küld előre. És ha itt van, csak rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, hová fejlődik általa a történetünk. Köszönöm a beszélgetést.