Ma 80 éves Földes László Hobo, aki szombaton nagykoncertet ad az Arénában.
„Sose akartam elmenni innen, pedig sokszor voltam bajban, volt gondom a rendőrséggel és a politikával is. Körülbelül elvégeztem azt, ami rám lett róva, az emberek között élő bluesénekes vagyok és a magyar kultúrát szolgálom a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag, mert azon túl, hogy tovább adom Faludy György, Pilinszky János, Ady Endre vagy József Attila üzeneteit, még a saját dolgaimat is hozzá tudom tenni” – mondta a hirado.hu-nak Földes László Hobo, aki ma lett 80 éves.
A hétvégi fellépés kapcsán így nyilatkozott a művész: „Nincs nosztalgiám, ehhez már hozzászoktak az emberek az elmúlt évtizedek alatt. Nyilván nem lehet kihagyni bizonyos dalokat, a közönség azért jön el, hogy ünnepeljen. És lesz két gyalázatos ripacskuplé is a műsorban, de remélem, hogy nem fognak dobálni paradicsommal. Előre szoktam menni, olyannyira, hogy már a 2026-os évem is teljesen tele van. Mindig több ötletem volt, mint amennyit meg tudtam valósítani, de nem azért mert lusta vagyok, hanem mert nem tudom fékezni a fantáziámat.”
„Elég nehezen indult az életem, de már 32 éve van családom. Eleinte kollégiumokban, albérletekben laktam, később már volt lakásom, de nem volt otthonom. Most van gyönyörű feleségem és két gyermekem, akik sajnos már felnőttek, emiatt gyakran duzzogok. Amíg kicsik voltak a lányaim, le se szálltak rólam. Most meg látványosan szenvedek, hogy engem nem puszilgat senki. A családomnak köszönhetem, hogy még itt vagyok, ráadásul a feleségem természetgyógyász és homeopata, abszolút odafigyel az ételekre, és bár azt sem tudom mit kapok, de mindent beszedek, amit előír nekem. Huszonkét évig kosárlabdáztam, ezért szétmentek a térdeim, úgyhogy amikor tehetem, edzek, hogy elkerüljem a műtétet. (…) De semmivel sem nehezebbek a fellépések mint negyven évvel ezelőtt. Nem érzem magam nyolcvanévesnek, ez elég mulatságos.”
„Még ma is az, de könnyen meghatódom, és mindenhez jóindulatúan állok hozzá. Viszont az emberismeretem nem nulla, hanem mínusz, emiatt súlyos vereségek kísértek az életemben. Nehezen indult a gyerekkorom, később is értek súlyos tragédiák, de tudok másokat szeretni. Ma pedig szép nők, a feleségem és a két lányom vesznek körül. Ha egy vidéki koncert után fölkelek, kitántorgok reggel ezzel a simulékony természetemmel, kapok egy kávét, és ránézek valamelyikre, rögtön megjön a kedvem, mert a jóság és a szépség sugárzik belőlük. Nincs ennél nagyobb ajándék. Ráadásul partnerek is, meg tudom velük beszélni, amit csinálok, mielőtt kijövök vele. Engem nem kiszolgálnak, nekem társam a feleségem, a gyerekeim pedig elég szigorúak, ha eldobom a sulykot vagy nagyot ripacskodok – mert ez tőlem nem áll messze –, megkapom a magamét, behúzom a nyakamat, és igazat adok nekik.”
„Megrázó erejű szeretetet kapok az emberektől. Azért úsztam meg ezeket az évtizedeket, mert fontosabbnak tartom saját magamnál azt, amit csinálok. De néha szembesülök azzal, hogy a közönség egy részének én is jelentek valamit, na, nem sztárként, hanem emberileg. Jólesik, hogy gimnazisták is odajönnek hozzám, akik nem a gyerekeim, hanem az unokáim lehetnének. Pedig a Facebookra sem tudok fölmenni, de nem is akarok, már televíziót se nézek, nem érek rá ilyesmire. Csak azzal foglalkozom, amit csinálok, és óriási ajándék, hogy az emberek ezt elviselik.”
„Benne vagyok a Déryné-programban. Harmincnégy év alatt több mint ezerszáz József Attila-estet tartottam. Ez háromféle összeállítást jelent. 1991-ben a Katona József Színházban kezdtem a Légy ostobával, ezt követte a Milyen jó lenne nem ütni vissza, a Tudod, hogy nincs bocsánat pedig húsz éve megy, jelenleg a Nemzeti Színházban, de határon túli templomokba is elvittem József Attila vagy Pilinszky János verseit. Már nem éltem az apámmal, amikor Veszprémben, 16 évesen kezembe került az első József Attila-kötet. Úgy olvastam a verseit, mint egyik bajba jutott ember üzenetét a másiknak. „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat…”, nagyon komolyan vettem ezeket a gondolatokat, sokat segítettek azokban a pocsék években. Úgy érzem kötelességem továbbadni, amit kaptam, hát csinálom. Volt, hogy az Arénában tizennégyezer embernek játszottam, nem sokkal később pedig a Kárász nevű kis faluban negyvenhárom érdeklődő előtt. Nincs különbség a kettő között, ha nincs kedved életre-halálra játszani, hagyd abba.”
„Nem vagyok celeb, nem vigyorgok folyton a televízióban. A közönség mérhetetlen türelme és szeretete tart a pályámon.”
A politikáról szólva: „Egy csomó jelenkori politikai vezetőt akkor ismertem meg, amikor még egyetemisták voltak. Orbán Viktor, Deutsch Tamás, Fodor Gábor pedig a Hobo klubba jártak. De 2005-ben Hiller István, az MSZP minisztere adta a pénzt a Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-előadásra, amit Vidnyánszky rendezett és már húsz éve megy. Most csináljak úgy, mintha egyiküket sem ismerném? 2006-ban fölterjesztettek Kossuth-díjra, de Medgyessy Péter kihúzott. 2011-ben pedig Szőcs Géza hívott fel, és megkérdezte, hogy elfogadom-e a díjat? Összeült a bizottság, ahol az egyik jelentős magyar színművész szót emelt ellenem, ennek ellenére megkaptam és el is fogadtam.”
Hobo elmondta, sosem jutott eszébe elhagyni az országot és Nyugaton élni.
„Sose akartam elmenni innen, pedig sokszor voltam bajban, volt gondom a rendőrséggel és a politikával is. De ezekről nem beszélek, mert ez ma már dicsekvésnek számítana. Ebben a mérhetetlenül nagy gyűlölködésben, ami itt és a világban folyik, szeretném megmutatni azokat az értékeket, amelyek itt tartottak. Azokra az emberekre, művekre és helyekre gondolok, akik és amik magyarrá tettek engem. A magyar kultúrát szolgálom, a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag, mert azon túl, hogy tovább adom Faludy György bácsi, Pilinszky János, Ady Endre vagy József Attila üzeneteit, még a saját dolgaimat is hozzá tudom tenni. Mindig ez volt a reményem, ezt akartam. Akármilyen nehéz is volt itt, olyan komoly művészekkel dolgozhattam együtt, mint Póka Egon, Cseh Tamás vagy Presser Gábor.”
A kedvenc műveiről is beszélt az előadó.
„A Nyomorultak meg a Három testőr, Krisztus alakja, nem vallási értelemben, hanem a mártíromsága fogott meg, és a szegények iránt táplált szeretete. Gyermekként még azt hittem, a kommunisták olyanok, mint az őskeresztények, hogy az egyszerű embereket akarják szolgálni, és védeni őket a hatalomtól vagy a kapitalistáktól. Aztán megdöbbenve tapasztaltam a valóságot, és ahhoz, hogy el tudjam viselni, a legnagyobb segítséget a Svejk című könyvtől kaptam. A „derék katona” hülyét csinált a hatalomból, az egyházból, a kispolgárokból, a rendőrségből, a hadseregből és így tovább. 18 évesen lettem katona, és fekvőbetegre röhögtem magam azon, hogy akkor, 1964-ben micsoda bunkók vannak a hatalomban. Ezt vettem át Svejktől. Azt a fajta elnyomást, ami minket ért, akár magánéletünkben is, csak humorral a lehetett túlélni.”
„Itt van például ez az Azahriah nevű srác, akiről csak annyit tudok, hogy háromszor megtöltötte a Népstadiont, és azt mondom, hogy legnagyobb tiszteletem az övé, mert ezt lehet, hogy a Rolling Stones sem tudná megcsinálni. Mégis szidják és mocskolják ezt a fiút a veteránok. Nem mindegy, ki milyen stílusban játszik? Örülök annak, hogy a fiatalok ilyen sokan koncertekre járnak. Az én közönségemet nem veszi el. Ameddig ilyen körülmények között, ennyi embernek és ilyen szabadon azt csinálok, amit akarok, nincs okom panaszra. Tavaly 132 előadást játszottam. Mert van rá igény.” (…) Most alapítottam egy új zenekart, a Budapest Blues Bandet. Összeszedtem azokat a nálam jóval fiatalabb csávókat, akik angolul játszanak bluest, és most velem magyarul fognak. Ám ez nem oldja meg az utánpótlást. Szembe kell nézni azzal, hogy megváltozott a világ. Az internet teljesen megváltoztatta a kultúrát. Az okostelefonban benne van minden. Ha étteremben ebédelek a családommal, látom, ahogy a szomszéd asztalnál nem egymásra néznek az emberek, hanem a telefont nyomkodják. Ezt el kell fogadni, mert nem lehet megváltoztatni. És ez betett az irodalomnak és a kultúrának is.”
„Azt kívánom, hogy a gyerekeim legyenek boldogok. Nem reméltem ennek a töredékét sem, amit elértem, és azt sem gondoltam, hogy élni fogok nyolcvanéves koromban.”
(hirado.hu)
Fotó: Mohai Balázs / MTI
Hozzászólások