Nyúlnak a nyakak, merednek a szemek az akadályra, a metálzöld háromhengeres nagyvérű Suzira, a volánnál a szemüveges mamára, aki úgy dönt, inkább megáll a sínen…
Cincog a kerék, csörren a vili, indul a csapat, ki-ki dolga szerint. Alig döcögünk pár métert, kiabál a csengő a fordított sapkás gyökérre, mondván: „félig a sínen mész, Tesó!”
A gyökér nem érti, nem hallja, túl hangos a zene, meg túlságosan masszírozza a cica a tököt. Sebaj, lassítunk mi, nehogy baj legyen.
Tovaszáguld a vaskerekű, s alig pár méter múlva ismét szól a csengő, s már úgy üvölt, mintha abba se akarná hagyni. Nyúlnak a nyakak, merednek a szemek az akadályra, a metálzöld háromhengeres nagyvérű Suzira, a volánnál a szemüveges mamára, aki úgy dönt, inkább megáll a sínen, onnan ugyanis kényelmesebb neki manőverezni. Lassul a vili, üvölt a csengő, a Suzi mozdulatlanul előttünk. A mama engedi szemből a semmit, mi lassulunk, egyre megy fel a pulzusunk: ebből baj lesz.
Satufék, nagy dőlés-borulás, s megállunk. A mama mintasofőr módjára tovahalad, a villamosvezető jön, s kérdez: „nem sérült meg senki?” A néhány másodperces döbbent némaságot félénk „nem!” töri meg. Megköszöni, visszaül, és megyünk tovább, míg egy fél megállónyira egy remegő alkesz a sínre nem téved. Ismét sikolt a csengő, szakad a fék, csak neki ne legyen baja…
Tántoríthatatlanul kapaszkodom, s közben megnyugszom: tényleg örülök, hogy mindenki megúszta.
KB
Hozzászólások