A kilencvenes évek második felében jártunk, fönn a színpadon az emigrációból 88-ban hazatért költőfejedelem, az egykor a nácik és a kommunisták által is üldözött, ám addigra Kossuth-díjjal kitüntetett poéta-író, Faludy György, és felesége, a nála lazán csak 65 évvel fiatalabb Fanny. Beszélgetésről, felolvasásról és dedikálásról szólt a kötetlen, ám mégis precízen megszerkesztett program.
Az aláírásosztás alatt fegyelmezetten kivártam a soromat és közben igyekeztem a fejembe vésni minden mondatát a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának, hajlott kora már sejttette akkor is, túlságosan sok alkalmunk nem lesz őt hallgatni, de olvasván még taníthat bennünket.
Amikor sorra kerültem, a „Börtönversek 1950-1953” című kötetét tettem le a mester elé az asztalra, melyet a recski munkatáborban és az ÁVO pincéjében írt fejben, s a rabtársak segítségével memorizált, íróeszköz és papír híján.
Faludy előbb egy ceruzával kezdte el aláírni reszketeg, majd’ 90 esztendős kezével a nevét, ám miután annyit írt, hogy „Fa”, így szólt Fannyhoz: drágám, adj inkább egy tollat! Majd a teljes, „Faludy György”-öt már tollal vetette könyvem lapjára, közben megkérdezte, miért épp ezt a kötetet hoztam magammal.
Mert ebben van az „Október 6.” című – feleltem. A vers, melyet az aradi vértanúk emlékezetére írt. Hamiskásan rám mosolygott, s azt kérdezte, tudok-e belőle idézni?
„A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.” – kezdtem bele a versbe, majd azt mondtam, mégsem tarthatom itt fel a mögöttem kígyózó tömeget.
De a számomra legszentebb részletet még hozzátettem:
„Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.”
Összenéztünk, többé nem láttuk egymást.
Kinek gyásznap, kinek névnap, kinek születésnap – ez vagy, október hat.
(Tamás Nándor)
Hozzászólások