Öngyilkos lett a Linkin Park énekese: jegyzet

41 évesen öngyilkos lett Chester Bennington, felakasztotta magát. Csak ülök, bámulok magam elé, és nem szégyellem, potyognak a könnyeim. Nem kezdek találgatásokba, nem keresem a miértjét, honnan is tudhatnám én innen, hogy mi történt vele? Honnan is lehetne tudni, mikor a saját családtagjainkon, barátainkon sem vesszük észre sok esetben, hogy legbelül milyen gondok gyötrik. Sőt, saját magunkkal, a saját félelmeinkkel sem akarunk tisztában lenni. Hazudunk saját magunknak. Felkelünk, tesszük a dolgunk, elkövetünk bármit, hogy ne kelljen szembenézni az igazi tükörképünkkel. Hogy rossz a párkapcsolat, hogy szar a meló, hogy ver a férj, hogy elhagyott az apánk, hogy nincs elég pénz, hogy nincsenek igaz barátok, hogy magányosak vagyunk, vagy, hogy kurva sok mindenkire irigykedünk. Hányan vannak, akik az alkoholba menekülnek? És akik droghoz nyúlnak? Nézzünk szét a saját környezetünkben, vagy csak nézzünk magunkba! Ne legyünk álszentek, kivel nem esett meg, hogy egy szar napot azzal zárt, hogy legalább jól bebaszott, mert átmenetileg egy picit jobb volt?

Hányan vannak, akik óriási terheket cipelnek magukon, közben semmi sem látszik rajtuk? Velem többször előfordult már, hogy valakire azt hittem, boldog, gazdag, sikeres, semmi gondja sincs….és ha beszélgetni kezdtem vele úgy igazán, kiderült, hogy mögötte is tragédiák állnak. Hányan vannak, akik valamiért rossz döntéseket hoznak, és emiatt még talán támadják is őket? Akár fizikailag, akár verbálisan. Nem mintha a szavak nem tudnának fájni. Én számtalan ilyen kifejezést „őrzök” magamban. Legalább tíz évig éltem egy rettenetesen gonosz „mostohaapa” lelki zsarolása alatt, és évekig rémálmok gyötörtek. Elviseltem, amikor a szomszéd molesztálni próbált, vicceskedésnek álcázva. Végignéztem, hogyan hal meg rákban anyukám, miközben nem tehettem érte semmit. Három hónap után a kutyám is daganatos lett, akit szintén elveszítettem. Számtalanszor hittem, hogy nem élem túl. Voltam depressziós. Dühös. Csalódott. Szedtem nyugtatót. Ittam alkoholt. Többször meg akartam halni én is. Többször mondtam, hogy nem bírom, ki akarok szállni. Szerencsére a cselekvésig nem jutottam el. Sokan voltak mellettem, és mertem is segítséget kérni. De nem mindenki mer, és a depresszióból adódóan már nem is mindenki akar.

Vajon véletlen lehet, hogy azok az ünnepelt sztárok, akiknek az életét annyira irigylik, az alkoholban és drogban találnak menedékre? Emiatt sárral kell őket dobálni, ahelyett, hogy a dolgok mögé néznénk? Akiknek már pusztán a létezésük óriási nyomás? Amikor százezrek elé kell kiállni, amikor teljesíteni kell minden nap. Amikor állandóan kattintgatják a fényképezőgépet, bárhol jársz, és kritizálnak, ha kell, ha nem. Amikor akárhányan is vesznek körül, tökéletesen egyedül vagy. Amikor nem tudod kordában tartani a körülötted lévő tömeget. Amikor hiába boldogít, mégis felőröl, ha milliónyian imádnak. Vagy amikor legalább ennyien utálnak is, aminek hangot is adnak. Amikor minden szavadnak és tettednek hatalmas felelőssége van. Amikor eltűnik a magánéleted. Amikor már nem tudsz úgy kilépni az utcára, hogy ne szólítsanak le lépten-nyomon. Amikor este altató kell ahhoz, hogy el tudj aludni. Amikor az a siker, amire titkon vágytál, ólomként nehezedik rá minden napodra. És mennyi minden más lehet ezek mögött, amiket még csak nem is sejthetünk? Persze, lehet azzal jönni, hogy minden döntés kérdése, máshogyan is lehet. Lehet választani az életet is. Szerencsére ez sokaknak sikerül is, legyen ezekből az esetekből minél több. De nem mindenki bírja, nem mindenki elég erős, és egy pillanatnyi gyengeség is a halálba taszíthat.

Lehetett szeretni Chestert, lehetett nem szeretni is. Ez a jelenség túlmutat a személyén. De sajnos nagyon gyakori, amikor az ember azt érzi, hogy már nincs más kiút, csak a halál. Gyakoribb, mint gondolnánk. És ez mélységesen megijeszt.

Nyugodj békében, Chester. Sosem felejtünk el. Boldog, mégis mérhetetlenül szomorú vagyok, hogy legalább egy koncerten láthattalak és hallhattalak.