Meg kell állapítsam: a franciák egyszerűen verhetetlenek, bármilyen filmes műfajhoz nyúljanak is hozzá. A napokban a hazai mozikba került, Tarek Boudali rendezte Eszeveszett küldetés, amelyet az akció-vígjáték kategóriájába soroltak a hirdetői, tökéletesen képes a műfaji követelményeknek eleget tenni: magas szinten tudja az események gyors és lehengerlő fordulatait a humorral és az iróniával ötvözni. De csak annak, akinek füle és szeme van rá.
Rendkívül „fifikás” film ugyanis Boudali alkotása. Hogy miért, azt a következőkben szeretném kifejteni. Adott ugyanis egy valóban akciófilmbe illő sztori: a főszereplő, akit itt maga a rendező alakít, egy teszetosza zsaru, Rayane, aki épp próbálná bekönyörögni magát a francia titkosszolgálatba, ám az hallani se akar róla. Rayane azonban nem ússza meg bevetés nélkül: kap egy váratlan hírt, mely szerint a Mexikóban tartózkodó, magából épp valóságshow-hőst faragni kívánó nagyanyja emberrablók karmai közé került. Kiváltásához pedig két, Abu Dhabiban illetve Mexikóban elrejtett zöld smaragd megtalálása és az emberrablóknak való „beszolgáltatása” szükséges, amely feladat Rayane-ra hárul – már ha élve viszont szeretné látni a nagymamáját.
Ha csak ennyi volna Boudali filmje, valószínűleg nem lenne túl jó véleményem róla: pontosabban, elismerném, hogy azok számára, akik szeretik a verekedésekkel, autós üldözésekkel, egymásnak feszülő klánokkal és gyilkossági kísérletekkel telitűzdelt filmeket, tetszhet ez az ezen a szinten számomra túlságosan kiszámítható sztori. Ám a rendező ennél – szerencsére – jóval tovább megy, amivel kapásból „két legyet üt egy csapásra”. Egyfelől a nagymama megmentésére irányuló – kliséktől hemzsegő – sztorival önmagában szórakoztatni tudja azokat, akik nem nyitottak, pontosabban, nem akarnak vagy nem képesek a felszín mögé látni. Másfelől viszont Boudali filmjének összes jelenete – gyakorlatilag az első képkockától az utolsóig – olyasfajta paródiája az akciófilmes műfajnak, ami, azt gondolom, párját ritkítja, s amivel egy egészen más közönségréteget is meg tud szólítani.
Rayane-nak és másik három társának — Rayane barátnőjének, Stéphanie-nak (Vanessa Guide), valamint a szintén rendőr Pierre-nek (Julien Arruti) és Tonynak (Philippe Lacheau) — a smaragdok megszerzése érdekében történő „ámokfutása” ugyanis tele van korábbi, a maga idejében az akciófilmeket kedvelők körében igen nagy népszerűségnek örvendő alkotások jeleneteinek kifigurázásával: az autóval, repülőn, gyalogosan, tehát mindenféle közlekedési eszközön zajló, smaragdokért folytatott harc közben a vájtfülű néző felidézheti magában az Indiana Jones és a végzet temploma, a Pókember, de a verekedős jelenetek közben a Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével játszott filmeket is. S aki ezekre ráismer, remekül szórakozik ezek modernizált, 21. századi, még „bugyutábbá” tett mivoltán. Ugyanakkor Boudali nemcsak az akciófilm műfaját „ekézi” az alkotásával, nem csak ez elé tart görbe tükröt. A mai korunk visszásságaira is kiválóan, kellő humorral, illetve iróniával — sőt, azáltal, hogy saját magát is beleszövi a sztoriba — öniróniával reflektál.
Kezdve azzal, hogy a hetven éves nagyi a testével akarja belopni magát a valóságshow-ba, és jó pénzért bármiféle fiatalító kencét képes magára kenni, hogy azután az emberrablók fogságában egy remek jelenet erejéig a rendező még az iszappakolást is kifigurázza általa, folytatva az LMBTQ-helyzet kifordított kezelésével, illetve a mai világunkban teljesen felborult párkapcsolati dinamika érzékeltetésével a rendőr és a barátnője viszonylatában, valamint zárva mindezt azzal a figyelmeztetéssel, hogy – ha jól belegondolunk – egy smaragd megszerzése bizony még ma is csakis az isteni világrend, azaz az archaikus viszonyaink megbontásán keresztül lehetséges, kiválóan megkonstruált, sőt, tanító filmmé válik Boudali alkotása. Rávilágít a visszáságainkra, az ostobaságainkra. Teszi mindezt úgy, hogy aki nem a felszínes, bugyutábbnál bugyutább vicceken kíván nevetni, az is jól szórakozik rajta, már ha van érzéke az ilyesfajta iróniához, és nem átall némi önkritikát is gyakorolni a látottak alapján.
Ajánlom tehát az akciófilmek és az irónia kedvelőinek a filmet. Mindenkinek a maga rétegét, szintjét belőle. A filmet az Apolló mozi vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások