Hamisítatlan retró-életérzést, egy mára már letűnt kor mindennapjait tükrözi a napokban a hazai mozikba kerülő, Paul Thomas Anderson rendezte Licorice Pizza című amerikai film. Az alkotás azonban nemcsak amiatt különleges, hogy visszavezeti a nézőt az 1970-es évek Los Angelesének különös világába.
Igen, a történet pár évtizeddel ezelőtt abban a Los Angelesben játszódik, ahol – legalábbis a film ezt sugallja – aki akarja, az bizony megtalálhatja a maga számítását. Már ha van olyan szemfüles és talpraesett, mint a mindössze tizenöt éves Gray, akit nemcsak, hogy gyermekszínészként jegyeznek az amerikai film fellegvárában, de annyi kiváló ötlete van, hogy a piaci réseket hol és hogyan lehetne betömködni, ami rendkívül szokatlan egy ennyire fiatal sráctól. Így, emiatt is kapóra jön neki a huszonöt éves Alanával való találkozása, hiszen a lány, mivel már nagykorú, bizonyos jogi helyzetekben ki tudja segíteni a törvényesen még nem önálló jogi személyt, Grayt.
Kettejük kapcsolata azonban első perctől fogva nem csak jogi és persze nem csak baráti természetű. Az Alana Kane alakította lány és a Cooper Hoffman megtestesítette fiú között azonnal működik a kémia, csak hát ott van közöttük az a tíz év korkülönbség, ráadásul a lány javára, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy ők egy párt alkossanak.
Hangsúlyozom, szinte. Mert persze nem amerikai filmet néznénk, ha a mozinak az első snittjétől ne az volna a tétje, hogy vajon összejön-e ez az első ránézésre össze nem illő pár, a csinos Alana a maga érett gondolkodásával, és a még sok mindenben kamasz, és kamaszosan gondolkodó, de valahogy nagyon fejlett gazdasági érzékkel bíró Gray.
Azonban unalmas filmet néznénk, ha a bő két óra alatt csak ez a tét határozná meg Paul Thomas Anderson alkotását. Persze, a háttérben végig ez mozgatja a szálakat, de úgy, hogy a két fiatal élete hol közelebb sodródik egymáshoz, hol pedig távolabb, és amikor távolabb kerül, na, akkor jön az igazi sztárparádé. A magához illő párt kereső Alana például – szintén színészi babérokra törve – nem mással próbál, még ha csak ideig-óráig is, boldog lenni, mint a kiváló és ebben a szerepében is bravúrosat alakító Sean Penn játszotta Jack Holdennel. Vagy ott van a nagymenő filmsztár, Jon Peters, akinek Gray és Alana éppen a Dagi Bernie névre hallgató, vízágyakat forgalmazó cégüktől akar rásózni egy ágyat, s akit nem más, mint a szintén lenyűgöző Bradley Cooper alakít. Ez a különös alak, bár a bevallása szerint Barbra Streisand(!) barátja, egyáltalán nem veti meg a nőket, így egy briliáns jelenet során szó szerint rámászik Alanára. Miközben persze Gray is igyekszik a maga korosztályából párt találni magának.
A két fiatal csiki-csuki-játéka, egymástól el- majd újra egymáshoz sodródása ad tehát különös és sajátos dinamikát a filmnek, amihez aláfestő zeneként a ’60-as,’ 70-es évek amerika rock’n roll-ja és rockzenéje szolgál. Például egy olyan Doors-szám, ami még az itthoni Doors-rajongók szívét is megmelengetheti, hisz korántsem az egyik „elcsépelt”, máig sokat játszott dal csendül fel a film egy adott pontján ettől az együttestől.
Azt, hogy merre alakul a két fiatal sorsa, természetesen nem árulom el. Arról győződjenek meg önök. Ám ne lineárisan előrehaladó történetet várjanak, hanem – s gondolom, innen van a film címe – a két fiatal egymás közötti „csatározásainak” hála egyfajta körkörös mozgást, a kiindulóponthoz, azaz a két fiatal kapcsolatához állandóan vissza-visszatérő történetet képzeljenek el. Ami persze nem jelenti azt, hogy nincs fejlődés a sztoriban. Nagyon is van.
Ajánlom tehát a szíves figyelmükbe ezt a kellemesen ellazító, a színészi játék miatt lenyűgöző filmet. Az Apolló mozi repertoárján megtalálják.
Gyürky Katalin
Hozzászólások