Osváth Richárd sportkarrierje reményteljesen indult, ám egy sérülés mindent megváltoztatott. Nehéz időszak következett, ám új utat találva megvalósította gyerekkori álmát. Ma már paralimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok kard- és tőrvívó, aki immár a DEAC-ért is küzd, és készül a 2024-es párizsi ötkarikás játékokra. Interjú!
A 37 éves Osváth Richárd karrierje elején – még román színekben – sorra nyerte a nemzetközi utánpótlás-versenyeket, majd többszörös érmes lett a felnőtt országos bajnokságokon. Mint minden sportoló, ő is szövögette az olimpiai terveket, ám egy ártatlannak tűnő kis focizás szerencsétlenül zárult, és az álom kezdett szertefoszlani. A civil életben próbált helytállni, de valami mindig hiányzott. Sorsfordító döntést hozott: Magyarországra költözött, visszatért a pástra és parasportoló lett. Azóta több ötkarikás érmet (három ezüst és egy bronz) nyert. A legfényesebb még hiányzik, de annak megszerzéséről sem mondott le. Három gyerek – két kisfiú és egy kislány – édesapja. Kard- és tőrvívásban kiemelkedő eredményeket ér el, Magyar Fair Play-díjas, Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett, emellett 2017-ben az év fogyatékos férfi sportolójának választották. Most már nemcsak a magyar, hanem a DEAC színeiért is harcol, emellett motivációs beszédeket tart felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. Az interjúra – melyet a deac.hu újságírójának adott – is épp egy előadásról érkezett.
– Miről szólt a beszéded?
– Arról, hogyan lettem kerekesszékes vívó. Örömmel teszek eleget az ilyen felkéréseknek, sőt iskolákba is szívesen ellátogatok. Jó megmutatni a gyerekeknek, hogy ha mozgásszervi problémája van valakinek, még ugyanolyan ember, aki megpróbál a társadalomba beilleszkedni. A kicsikben még nem alakul ki gát, sokkal elfogadóbbak, a személyt látják, aki ott van előttük, és nem a körítést. Elmesélem, milyen utat jártam be, amíg kijutottam az olimpiára.
– És honnan indult ez az út?
– A szülővárosomból, Szatmárnémetiből, ahol egy toborzás során kilencévesen elkezdtem vívni. Megtetszett, más sportágat nem próbáltam ki. Elég jól ment, nyertem utánpótlásversenyeket, jártam junior Eb-n, vb-n, és később román felnőtt országos bajnokságokon is szereztem érmeket.
– Majd jött egy sérülés, ami megváltoztatott mindent.
– Tizenkilenc éves voltam, egy vívóedzés után a csapattársaimmal fociztunk egy kicsit a teremben. Gumitalajon játszottunk, és letapadt a lábam. A vizsgálatok során kiderült, letört egy porcdarab a térdemből.
– Nem tűnik olyan súlyosnak, hogy maradandó károkat okozzon…
– Valóban nem, de a román egészségügy nem áll a helyzet magaslatán. Megműtöttek, majd gyorsan hazaküldtek, elmaradt a gyógytorna és a rehabilitáció, és ezért súlyos árat fizettem. Folytattam a vívást, mert ki szerettem volna jutni a junior világbajnokságra. Sikerült, de a térdem megint bedurrant. Újabb beavatkozások következtek, egyik a másik után. A pontot az i-re az tette fel, hogy 2008-ban ráestem a térdemre, ami elfertőződött. Azóta merev, nem hajlik.
– Ezen változtatni már nem is lehet?
– Felmerült, hogy a protézis talán segítene, de nem merek belevágni. Elég volt az a sok fájdalom, műtét, és a remény, hogy újra jó lesz, aztán mégsem. Most jól vagyok, nem hajlik ugyan a térdem, de nincsenek fájdalmaim, élem az életemet és már megszoktam, hogy ilyen. Majd ha az orvostudomány oda fejlődik, hogy lehet vele valamit kezdeni, akkor talán átgondolom.
– Ha egy élsportoló megsérül, és hirtelen szembesül azzal, hogy romba dőlt minden, amit a sportban el akart érni, akár mély depresszióba is zuhanhat. Nálad viszont ez lassan dőlt el. Az idő segített lelkileg felkészülni, hogy itt nincs tovább?
– Azért nem, mert folyton ott volt a remény, hogy a következő műtét után jó lesz, és újra tudok vívni. De mindig csak a csalódás jött. A végén ez az esés volt, amikor beláttam, vége. Egész életemben az volt a célom, hogy kijussak az olimpiára, és ez szertefoszlott, de még a szakmai karrieremet sem tudtam elkezdeni. 2008 júniusában diplomáztam le, mint testnevelőtanár, és augusztusban estem el. Nem is szerettem volna így, bicegve tanítani tesiórán, szégyelltem ezt az állapotot. Át kellett értékelni mindent, nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, és ez nagyon nehéz időszak volt.
– Aztán megpróbáltál továbblépni…
– Élnem kellett, és ehhez muszáj volt dolgozni. Elkezdtem férfifodrásznak tanulni, mert édesanyám és unokatestvérem is ebben a szakmában dolgozik. Ahol lakunk, abban a házban van egy fodrászatunk, és az volt a leglogikusabb, hogy az egyik szobából átmegyek a másikba, nem kell jönni-menni. Csináltam egy darabig, de éreztem, hogy valami hiányzik. Nem volt meg az a sikerélmény, amire mindig vágytam.
– Mi hozta az áttörést?
– Sokáig azt hittem, hogy a parasportolók súlyos mozgáskorlátozottak, akik nem tudnak járni. Elkezdtem az interneten keresgélni, és láttam, hogy vannak kategóriák. Az A-ba az amputáltak, különböző mozgásszervi betegségekkel rendelkezők kerülnek és van a B kategória, ahová valóban a gerincsérült sportolókat sorolják. Nem tudtam, hogy én beletartozhatom-e legalább az elsőbe. Romániában nem volt kerekesszékes vívás, ezért a nevelőedzőm, Lengyel Éva felhívta Szekeres Pál (olimpikon parasportoló vívásban – szerk.) edzőjét, Beliczay Sándort, hogy van egy tanítványa, aki szeretne kerekesszékben vívni. Elmentem egy próbaiskolára 2011-ben, és onnan kezdődik az új sportkarrierem.
– Mindez már magyar színekben…
– Így van. 2011 júliusában megnyertem Sheffieldben az Európa-bajnokságot, ekkor játszották le nekem először a magyar himnuszt, közben a piros-fehér-zöld zászlót emelték a magasba… Felemelő érzés volt. Ráadásul a sikerrel egyből kvalifikáltam magam a londoni paralimpiára, szóval több szempontból is meghatározó esemény volt számomra ez az Eb.
– A székhelyedet ekkor már végleg áttetted?
– Eleinte ingáztam Szatmárnémeti és Budapest között. Aztán megfogalmazódott bennem, hogy ha én eredményt akarok elérni, változtatnom kell, így még ezen év novemberében a fővárosba költöztem, és a feleségem nagynénjénél laktam. A vívás mellett négy órában dolgoztam a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságon, utána mentem edzeni a Törekvés SE-be.
– Pár hónapja viszont csatlakoztál a DEAC-hoz.
– Már régóta terveztem, hogy a cívisvárosba jövök. Szerettem volna Dávid Lászlóval dolgozni, és közben adódott a lehetőség, hogy a Debreceni Egyetem sportklubjához igazolhatok. Nagyon örülök, hogy idekerültem, és ebben a szép új teremben kiváló körülmények között edzhetek. Van egy hely a pástomnak, ahol zavartalanul tudok vívni, tehát minden adott a zökkenőmentes felkészüléshez.
– Még úgy is, hogy te vagy az egyetlen kerekesszékes vívó itt?
– A csapattársaim szívesen vállalják, hogy edzenek velem. Fiatalok, nagyon ügyesek és kezdenek ráérezni a kerekesszékes vívásra. Többet kell törzsből mozogni, hiszen nincs rá lehetőségük, hogy ellépjenek, ami a hasznukra is válhat, fejleszti a kéztechnikát.
– A privát életedben nem vagy kerekesszékes, viszont bele kellett ülni ahhoz, hogy versenyeken indulhass. Sokakat ez lelkileg megterhelne.
– Én a kerekesszékre úgy tekintettem, mint egy lehetőségre. A sérülésem után rengetegszer imádkoztam azért, hogy még egyszer, valamilyen úton-módon, vívhassak. Az volt bennem sokáig, ha nem teszek semmit, akkor azzal nem érem el a céljaimat. Csak előre próbáltam tekinteni, a körülmények nem érdekeltek.
– Más, ha valaki gyerekkora óta így vív, neked viszont felnőttként hirtelen kellett egy új helyzethez alkalmazkodnod.
– Az első versenyek nehezebbek is voltak, hiányzott a lábmunka, amihez hozzászoktam. Aki kerekesszékben ül, le van rögzítve egy pásthoz, nem hajtjuk, mint sokan hiszik. Előre hajolunk, ha támadni akarunk, és hátra, ha el akarjuk kerülni a szúrásokat, tehát a törzsünk mozgásával tudunk játszani a távolsággal. Ezt meg kellett megtanulnom, de elég hamar belerázódtam.
– Sikerült teljesen elengedni, hogy az életed nem várt fordulatot vett, és a sérülésed sosem jött helyre?
– Az első paralimpiámon, Londonban bronzérmet nyertem, és utána éreztem azt, hogy igen, újra van önbizalmam, újra boldog vagyok. Az volt az a pillanat, amire vágytam, hogy maradandót alkossak. Boldogsággal töltött el, hogy valamit elterveztem, és véghez tudtam vinni. Azt tudom mondani – főleg az ép embereknek, akik sokszor kudarcnak élnek meg dolgokat –, hogy ha mi, mozgássérült emberek, fel tudtunk állni a padlóról, akkor nekik is sikerülni fog. Bár nem tudunk bizonyos dolgokat megtenni, de más úton el lehet érni a célunkat. Van egy nagyon jó kép az interneten, egy egyiptomi pingpongosról, aki a szájában tartja az ütőt és a lábával dobja fel a labdát, így szervál. Ő nagyon jó példa arra, hogy sok mindent el lehet érni az életben, csak tenni kell érte. Meg kell próbálni, mert ha nem teszed, nem fogod tudni, mennyire vagy benne sikeres.
– Három olimpián jártál, három ezüst és egy bronzérmed van. A legfényesebb nincs a tarsolyodban. Mondhatjuk, hogy még?
– Minden éremért sokat dolgoztam, rengeteg munkát fektettem bele, de mindig az arany volt a legfőbb célom. Minden paralimpiának úgy vágtam neki, hogy megszerzem, aztán valamiért az élet nem adta meg. Lehet meg kell érni, fel kell nőni hozzá. Persze zavar, hogy nem tudom az utolsó lépcsőt teljesíteni, biztos van bennem valami gát. Világ- és Európa-bajnokságot nyertem, világkupáról is van aranyam, és ugyanazokkal az ellenfelekkel küzdöttem meg. Az olimpia viszont mindig más. Nagyobb a nyomás, más a közeg, a verseny, és talán ezzel nem tudtam eddig megbirkózni. Most a célom: úgy készüljek fel Debrecenben, a DEAC-ban a 2024-es párizsi játékokra, hogy ott értem szóljon a magyar himnusz. Nagyon vágyom rá.
deac.hu/Nyitrai Daniella
Hozzászólások