Öt lopott óra

Most is korán keltem, magamtól megy már, megszoktam. Már hajnalban szikrázott a nap, a csodás nyári szellő még az éjjeli eső maradványait szárogatta szaporán. Ahogy kinyitottam a szemem, tudtam, hogy e néhány óra csodás lesz, pótolhatatlan lesz, a mienk lesz.

A Kedves még aludt, amikor útnak indultam. Friss, tejes kifliért mentem a boltba. Volt itthon kenyér, de tudtam, hogy ez a reggel más, mint a többi: ma én készítem a reggelit, s együtt reggelizünk. Jobban vártam a közös étkezést, mint bármelyik eddigi szülinapom; ritkán van ilyen, kéthetente egy, ha összejön.

Hazaérvén, már a zár kattanására felkelt a Kedves, de nem lepleztem le magam, csak elbújtam titkolt meglepetésemmel a konyhába. Ropogott a kiflicsücsök, suhant a kés a szalámiban, friss paradicsomban, retekben, zöldhagymában, s örvendett a kockasajt is, hogy méltó helyére került.

Mire Ő kimászott az ágyból, már az asztalon volt a reggeli, pontosan úgy, ahogy annak ott kell lennie egy asztalon. Láttam az örömöt, a meghatottságot, a hálát a szemében, láttam, hogy örül, hogy ma még ilyenkor itthon vagyok, s kedveskedek. Mire elmosogattunk, elpakoltunk, már kettőnél is több telt el ebből a csodás néhány órából.

Éreztem, hogy ez még itt nem érhet véget, nem ennyi volt. Így hát két kerékre pattantunk, s irány Debrecen tüdeje, irány a Békás-tó. És csak ültünk a legnaposabb padon, és nevettünk, és beszélgettünk, és csak egymással foglalkoztunk. Nem vettünk semmit, nem ettünk, nem ittunk semmit. És nem volt ott politika, nem volt ott migráció, nem voltak ott ilyen-olyan nehézségek. Csak mi voltunk ott, egymásnak, egymással. Pontosabban volt még egy dolmányos varjú, egy vadkacsa család, meg egy-két játszadozó kutya gazdástul.  

Tudom én, semmi extra nincs ebben. Tudom, hogy szerencsére sokaknak néhány ilyen óra vagy nap alap. De a magamfajtának nem alap, s talán ezért is becsülöm meg ennyire ezt a néhány lopott, délelőtti órát. Meg azért, mert holnap már újra mindenki egyedül reggelizik.