Bár a magyar mozikban a napokban debütáló, Lou Jeunet rendezte francia film műfaji meghatározása erotikus dráma, senki ne várjon tőle olyan értelemben vett tömény és züllött pornográfiát, amely a jó ízlés határát csak kicsit is súrolná. A film ugyanis bebizonyítja: a franciák eleganciája még a testiség témájára fókuszáló alkotásokra is kiterjed.
1897-ben járunk, Párizsban. Azaz egy rég nem látott, mert manapság nem túl divatos „kosztümös” filmmel állunk szemben, ahol a jó ízlés a korabeli enteriőrökre, ruhakölteményekre, az egész, arisztokrata miliőre kiterjed. A szép és elegáns környezethez pedig igazán szép emberek társulnak – ez persze hatványozottan igaz a két főhőst megformáló művészre, azaz a Marie-t alakító Noémie Merlant-ra és a nem kevésbé vonzó, Pierre-t játszó Niels Schneiderre.
Akiknek a szerepük szerint – s a film emiatt is érdekes, hiszen ma már, a mai világunkban ez elképzelhetetlen – nincs más dolguk, minthogy a századforduló dekadens francia fővárosában a művészeteknek, ezen belül a művészi szintre emelt erotikának éljenek. Illetve, hogy ezt a kettőt együtt, egyszerre műveljék. Erotikus verseket írjanak egymáshoz és egymásról, fényképeket készítsenek a másik meztelen testéről, önéletrajzi ihletésű regényben örökítsék meg a közöttük fennálló testi vágyak által nagyon is vezérelt viszonyt.
Csakhogy van egy kis bökkenő: a közöttük meglévő túlfűtött szenvedély okozta erotikus jeleneteiket fotografáló Pierre csak a szeretője lehet az egyébként férjezett Marie-nek, akinek a házastársa nem más, mint Pierre legjobb barátja, Henri (Benjamin Lavernhe)… A szerelmi háromszög azonban nem marad meg a háromszög szintjén: a film története korántsem ennyire egyszerű és sablonos. Pierre-nek ugyanis a „munkája”, az erotikus fotózás miatt Marie-n kívül még számtalan nővel van szexuális kapcsolata, ami egyre nagyobb feszültséget gerjeszt a belé mindinkább belehabarodó Marie és közötte. Különös az algériai Zohra (Camélia Jordana) jelent komoly veszélyt a kapcsolatukra, aki még a franciák körében is egzotikus kinézetével képes még a Marie-nél is erotikusabb hatást kiváltani, és még olthatatlanabb, de legalábbis azonnal csillapítandó vágyat gerjeszteni Pierre-ben.
Ám a film rávilágít: a valódi szenvedély igazából akkor valódi, ha nem csak a test, de a lélek is akarja. S amíg Zohra és a többi modell megmarad a testiség szintjén, a Pierre és Marie közötti kapocs ennél jóval bonyolultabb és mélyebb, hisz komoly érzelmek vezérlik. S ez a fajta szenvedély az, amiből valóban komoly művészeti alkotások, például Marie fent említett regénye megszülethet. S amely – épp a komolysága, a „vérre menő” jellege folytán – még számtalan, nem várt fordulatot eredményez, amelyeket, javaslom, fejtsenek fel Önök. Nem fognak csalódni, mert amellett, hogy kapnak egy fordulatokban gazdag, izgalmas történetet, a film magjául szolgáló szép, arányos testek képezte erotikus meztelenkedésnek, hangsúlyozom, itt köze sincs a pornográfiához. A művészi szintű esztétikához annál inkább.
Gyürky Katalin
Hozzászólások