Állok a lámpánál. Rendszerint ugyanott, ugyanannyit. Egyre csak jönnek. Újra meg újra. Papírpohárral, gyűrött újsággal a kezükben, jönnek. Nincs vasárnap, nincs szünnap, nincs betegség, szomorúság részegség, másnaposság, félreqrás: jönnek. Látásból ismerem már mindegyiket. Intek az egyiknek, „köszönöm, nem”-et mondok a másiknak, a harmadiknak bólintok, a negyedik röhög a villogó rendőrautó mellett, a sokadikat nem értem.
A sokadik velem körülbelül egykorú. Nálam megtermettebb, szikárabb, lehet, egészségesebb is; lehet okosabb, képzettebb is. Minden piros lámpánál üres a pírpoharát szarrá szakította már a gazdag magyarok kidobandó pénze.
A pirosnál állva mondja az egyik itteni rádió: szállással, teljes ellátással, nettó 570 ezres fizetéssel szakácsot, mellé kisegítőt keresnek a Balaton környékére.
Benéz a vitéz papírpoharas dalia. Arca koszos, szeme zsivány, tekintete kiábrándító, zsebét leszakítja az apró. Mielőtt szólnék neki a balatoni munkáról, zöldre vált a lámpa. Mi savanyúan megyünk tovább, ő ott meg rohad el, tétlenül a pirosnál.
SKB
Hozzászólások