Az egyiknek 5 napja nincs hangja, taknyol, nyáladzik, de akarja csinálni a tényleges semmit, táppénzről szó sem lehet, mert az nem pénz, legfeljebb lelki segély.
A másik gondos főnökként a taknyán csúszik be ügyvezetni, azaz legfeljebb 2 órát Fészbukozni.
A harmadik a kedvenc: halálomon vagyok, taknyom-nyálam egyben, megfulladok a köhögéstől, de már nem fertőzök, nyugi, akár smárolhatunk is!
A negyedik: ááá, most mindenki beteg, senki nem úszhatja meg, nem gond, hogy bejöttem, elkerülhetetlen a vég mindenki számára.
Az ötödik: két hete olyan qrva szarul vagyok, hogy majd megdöglök, de igazából nem vagyok beteg, még nem estem le a lámabról. Khm, khm!
A hatodik: ez nem fertőző, csak megcsapott a hideg.
A hetedik: apám most került kórházba, anyámat most engedték ki, a tesóim totál kész vannak, a hétvégén otthon voltam náluk, ma meg már itt is vagyok. (Jaj, de kapar a torkom!)
A többi típust a fentiek egyvelege alkothatja.
A szorgalom, a kitartás, tehát példás, sokat tanulhatunk ebből. Mert nyilván nincs más, aki csinálja a melót, csakis én tudom ezt azon a szinten végezni, mindenki felelősen áll a kérdéshez, a munka az első, mit szól a főnök, ha nem megyek egy hétig (kirúgnak, lefokoznak, megaláznak, gyengének, puhánynak tartanak), engem teljesítményre fizetnek, ha nem megyek, akkor nulla forint, és nem lesz pénz zsíros kenyérre se. Mindezen szempontokat összegezve azt kell mondjuk, hogy a magyar munkavállaló hozzáállása példaértékű, erőn felüli. Csak bele ne dögöljünk a végén!
SKB
Hozzászólások