Dancs Ilona – Anyutigris díj
Rémálom
Van egy visszatérő rémálmom.
Álmomban nem vagyok, nem lehetek az, aki a valóságban, az a kreatív, sokoldalú, diplomás nő, aki ahhoz szokott, hogy ésszel és szorgalommal mindent elérhet.
A derengő félhomályban közelebb megyek a tükörhöz és belenézek. Negyvenes, kövérkés, nyúzott képű öregasszony tekint vissza rám. “Ez a trampli, ugyan! – kacagok fel álmomban. Nekem ehhez a nőhöz semmi közöm!”
Ijedten rebbenek vissza, amikor a nő keze, onnan a túloldalról megérinti az enyémet. – Te vagy az, vagyis én vagyok az? – kérdezem.
-Nézd meg ezt a filmet, s mindenre fény derül.
Én látszom, mint kislány, szép ruhában, szerető szülők között sétálok kézen fogva, hol egyikük, hol másikuk mosolyog rám.
A főiskolai évek diadalmenetként suhannak el, s már biztos állásajánlattal a kezemben, boldogan ballagok az épület folyosóin a diplomaosztó felé, az évfolyam leghelyesebb srácának a karján.
A következő snitt már nem olyan vidám, és a kép színei sem vibrálnak már oly élénken.
Jegyzőként dolgozom, vezetem a Hivatalt, fiatal vagyok, lelkes és naiv. A polgármester öreg, cinikus, és korrupt.
Újabb snitt, újabb hivatal, újabb polgármester. A háttér szürke, a fények laposak, és mintha a hang is megreccsenne egyszer-egyszer. Idősebb vagyok már, olyan harmincas, meggyötört arcú, és a sziluettemen igencsak nyomot hagytak az elmúlt évek első felindulásból elkövetett bánat-evései.
Izgatottan jelentem be a polgármesternek, hogy úgy döntöttem, örökbe fogadok egy gyermeket. Hogyan? Igen, egyedül! Nem, sajnos nincs már mire várnom, nem járok el sehová. Tessék? Jaj, igen, hiszen legtöbbször késő estig dolgozom, és hát a barátnőim is mind megállapodtak már… A polgármester a képviselőtestület elé utalja a kérdést. Élénk vitának lehetek szem-és fültanúja, amely vita azt hivatott eldönteni – persze pusztán elvi síkon,- hogy egy harminchárom éves nő meddig várhat még a családalapítással? Mivel a testületben több asszony is van, nem szívesen ugyan, de az áldásukat adják a „projektemhez”. Hiába, már benne vagyok a korban… Polgármesterem csak annyit kér, hogyha megvan a gyermek, édesanyám menjen el vele gyesre és én ugyanúgy érjek be minden reggel fél nyolcra, és a táppénz, az bizony ugyanúgy kirúgási kategória, mint eddig. De ez a ragaszkodás csak addig tart, míg fel nem vesznek a helyemre egy helyettest, egy férfit. Őbenne aztán lehet hosszútávon gondolkodni!
Újabb, sötét színekkel teli helyszín jelenik meg a képernyőn. Ülök egy zsúfolt, elhasznált levegőjű előtérben. Senki nem mosolyog, az épület ajtaján ez a felirat olvasható: „Munkaügyi Központ”.
A képen most hirtelen megjelenik egy másik előtér, egy váró, ahol ideges, fáradt, szomorú tekintetű szülők üldögélnek gyermekeikkel. Mit keresek én itt? Kérdezem, de látom is már a kislányt, akit egy igencsak kövér, rettenetesen elnehezült mozgású asszonyság próbál megnyugtatni, szemmel láthatóan eredménytelenül.
Az első ránézésre egészséges és gyönyörű gyermek úgy viselkedik, mint akinek „elmentek otthonról”. Most épp a földön fetreng, sikítozik, majd meglátja, hogy leesett a konnektor fedele, egy szempillantás alatt ott terem, és már dugja is bele a nyelvét, hogy megnyalogassa. Édesanyja az utolsó pillanatban ér oda, hogy megakadályozza a bajt, s eközben meglátom az arcát: én vagyok az. A pszichiáternő szenvtelenül hallgatja a panaszt, majd megjegyzi, hogy az ADHD gyakran megjelenik az örökbefogadott gyermekeknél, hiszen az idegrendszer a magzati korban a legsérülékenyebb…
A következő helyszín egy iskola. Ott állok a kislánnyal az oldalamon, bátortalanul megfogja a tanárnő kezét és megpróbálja átölelni a nőt, aki éppen azt ecseteli az anyukának, miért elviselhetetlen egy „ilyen” gyerek az osztályban. „Lenne inkább buta, még az is sokkal jobb lenne, csak maradna csendben!
A következő hetet már egy alapítványi iskolában kezdi a kislány. Elfogadják, szeretik. Akar, igyekszik, halad. Egyetlen szépséghiba: az iskola tandíjas.
Megérkezünk a sötét kis lakásba. Éjszakánként tanulok, újabb szakmát szerzek, ez most egy jó munkahelynek néz ki, itt rugalmas a munkaidő! Vihetem a gyermeket fejlesztésekre! Anyukám segít megoldani valahogy a nyári szünetet, érzem, most már kisimulnak a dolgok.
Fekete-fehér kép, alig-hang. Egy temetésen vagyok, az urnasíron egyetlen név: az édesanyámé. Pillanatok alatt ragadta el a tüdőrák a hatvanas éveiben. Látom az anyját, a 94 éves dédit, aki holtsápadtan áll a sírnál.
Hirtelen megszakad a film, úgy, mint régen a moziban. Elementáris erő húz magával, és már ott vagyok a tükör másik oldalán. Csak az a baj, hogy ez a rossz oldal, ez a trampli itt szemben nem lehetek én!
A szerző a Terézanyu pályázat nyíregyházi Anyutigris díjazottja.
Hozzászólások