Épp az Apolló moziba készültem, amikor érkezett a hír: Koltai Lajos harmadik rendezése, a Semmelweis elnyerte a Torontói Európai Uniós Filmfesztivál legjobb filmnek járó díját. Nos, ez a tény még inkább felkeltette az érdeklődésemet a napok óta minden hírportálon előkelő helyen szereplő alkotás iránt. Annak a magyar orvosnak a története iránt, amely Koltai előtt nem csupán két hazai, de jó néhány külföldi rendezőt is megihletett már.
Elsősorban az érdekelt, hogy ebből a meglehetősen viszontagságos orvosi pályafutásból és életútból vajon melyik szegmens az, amit Koltai filmje kiragad.
Vajon a teljes életutat láttatja, Semmelweis orvossá válásától a felfedezésén át a megőrüléséig és a haláláig, vagy „csupán” a szepszis elleni küzdelem, azaz az anyák megmentése lesz fókuszban?
Nos, ez utóbbi tippem „jött be”, de úgy, hogy Koltai filmje – szerencsére – egyáltalán nem ragad le az orvosi csatározásoknál, nem szorítkozik csupán a száraz, mindenki által jól ismert tényekre. Mert bár végigkövethetjük a folyamatot, melynek során a Bécsben dolgozó magyar orvos 1847-ben Klein professzor (Gálffi László) klinikáján dolgozva rájön: a boncteremből a szülőszobába hurcolt, az orvosok kezén maradt hullaméreg fertőzi meg a szülő nők szeméremtestét, ami a sokáig járványként kezelt gyermekágyi lázukat, majd a halálukat okozza, s azt is, hogy a felfedezése igen komoly ellenállást vált ki az ellenlábas, osztrák orvosok között — mindezt egy jólesően romantikus történetbe ágyazva kapjuk meg.
A jólesően jelzőt mindenképpen hangsúlyozni szeretném: az a fiktív szerelmi szál, amely a bécsi klinikán Semmelweis és az egyik oda érkező nővér, Emma Hoffmann között szövődik, se nem erőltetett, se nem „sok”, hanem épp annyira szövi át a magyar orvos kemény mindennapjait, amennyire kell.
Az, hogy a rendező remek arányérzékkel tett hozzá a megtörtént eseményekhez egy ilyen sztorielemet, nemcsak a kiváló forgatókönyvnek köszönhető, hanem az egytől egyig briliáns színészi játéknak is.
Vecsei H. Miklósnál jobb Semmelweist ugyanis nemcsak amiatt nem lehetett volna találni, mert remekül képes hozni a betegeiért felelős, épp ezért a kórház személyzetével sokszor keményen bánó, határokat nem ismerő orvost, hanem azért is, mert neki elhisszük: ha érkezik egy olyan nő az életébe, akiért érdemes küzdeni, az még a pácienseiért való aggódását is más megvilágításba képes helyezni: még mélyebb értelmet tud neki adni. Pláne akkor, ha a Nagy Katica alakította Emmáért Koltaiék filmjében nem egyszerű megküzdeni. Azért nem, mert Emma – remek korabeli társadalomkritikaként – Semmelweis osztrák orvostársa – és riválisa, Kollár (Kovács Tamás) szemében nemcsak levadászandó préda, hanem olyasfajta besúgó-jelölt is, akit némi anyagi jobblét és előremenetel érdekében talán meg lehet vesztegetni.
Hogy meg lehet-e, azt persze nem árulom el, ám annyit jelzek, hogy az, hogy ezért a nőért a férfiak itt nem csak a szívük szava, hanem önös érdekeik mentén is küzdenek, a nők korabeli helyzetére is maximálisan rávilágít.
És a kiszolgáltatottságuk hátborzongató látlelete, ami itt a nővérke lehetséges kettős ügynök-szerepeként tárul elénk, a film szerelmi szálát is képes megmenteni a csöpögős jellegtől. Egészen más hangsúly ad neki.
Még akkor is az, ha az utolsó képkockák Titanic című filmet idéző romantikája azért már kicsit sok. Egyedül itt érzem megbillenni az alkotásban addig tapasztalt arányérzéket az orvosi küzdelmek és a magánéleti szál között, itt érzek némi „ez kell a magyarnak” felhangot az alkotók részéről. De lehet, hogy csak én nem érzem szükségét a túlzottan romantikus befejezéseknek.
Lehet, hogy más néző épp erre vágyik, főleg azután, hogy a film bizonyos részei nem kímélnek bennünket: a boncolási jelenetek, a szülések körüli kálvária, sőt, még egy gégemetszés is olyan nagytotálban van elénk tárva, ami után egy Dunára néző hajókázás a végére talán belefér.
Hogy belefér-e vagy sem, az döntsék el önök.
Az mindenesetre ismét üdvözlendő, hogy romantika ide vagy oda, a film végén az, hogy szegény Semmelweis hogyan végezte, egy ismeretterjesztő felirat formájában azért csak elénk kerül. Hogy senki ne távozzon a moziból annak tudta nélkül, hogy az anyák megmentőjén az 1860-as évek közepétől az elmebaj bizonyos formája uralkodott el. Ennek ellenére az, amit azóta is neki köszönhetünk, joggal tehet büszkévé bennünket.
Véleményem szerint ez az a büszkeség, amely az alkotókat Semmelweis hősorának a bemutatására, nem pedig az elmebaja taglalására ösztönözhette, úgy, hogy még egy meg nem történt szerelmi érzéssel is megajándékozták közben.
Gyürky Katalin
Hozzászólások