Reisz Gábor a 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című nagysikerű filmje után ismét bizarr és kicsit föld fölött lebegős intellektuális állapotot „pakol” a kifejezetten vájt fülű és a pszichés „kínokra”, ugyanakkor öniróniára vevő nézők elé a napokban a mozikba kerülő a Rossz versek című alkotásával.
S némiképp folytatja is a 2014-es filmjét: főszereplőjét ugyan most nem Áronnak, hanem Merthner Tamásnak hívják, aki az idő múlását pontosan követve már nem huszonkilenc, hanem harminchárom éves. S aki a krisztusi kora ellenére egyre kevésbé hisz bármiben is, nevéhez, a Tamáshoz híven egyre inkább minden eddigit megkérdőjelez, csak most nem a korábbi filmből ismert Lisszabon-Budapest tengelyen, hanem Párizs és a magyar főváros között teszi – testben és lélekben egyaránt ingázva – mindezt. S persze megint egy lány miatt, aki, mit ad Isten, ismét elhagyta, s épp az Annával (Nagy Katica) történő szakítás az, ami a francia fővárosból hazatérvén a hőst ismét az élet értelmének keresése felé mozdítja.
Tamás gyerekkora óta szentül hitt abban – s ezt az egyik, címadó, „rossz versében” meg is fogalmazta, hogy „a szerelem egy csoda, amely nem múlik el soha”. Nos, ezt a nézetet írja felül az Annával való szakítása, s ettől kezdve csalódott hősünk retrospektíve tekint vissza az életére egészen kora kisgyerek korától fogva, s keresi, hogy ennek a csodának a megélési lehetőségét hol, melyik életszakaszában veszítette el. A történet e pontjától négy Tamást látunk magunk előtt, pontosabban a felnőtt Tamás követi végig három korábbi énje aktuális állapotát: a pici fiút (Prukner Barnabás), aki piros fonállal körbetekeri a szobát, hogy a tárgyak között megtalálja az összefüggést, a kiskamasz srácot (Prukner Mátyás), aki úgy dönt, felhagy a pólózással, s jelentkezik az énekkarba, mert ott van egy lány, aki tetszik neki, s azt a kamasz fiatalembert (Seres Donát), aki társaival azért alakítja meg a Fél liter ingyen nevű alternatív zenekart, mert meg van győződve róla, hogy egy zenekari tagnak az összes csaj a lábai előtt hever. Miközben írja a rosszabbnál rosszabb verseit, s fél Arany Jánostól, na nem a tökéletes rímei miatt, hanem azért, mert véleménye szerint Sztálin hasonmása, és persze folyamatosan szerelmes, egyre reménytelenebbül szerelmes.
Nem csoda, hogy ilyen intellektuálisan és érzelmileg túlfűtött, de permanensen elfuserált gyerek- és kamaszkor után Tamás harminchárom évesen, és egy fájdalmas szakítással a háta mögött ott tart, ahol. S ha itt, a történetnek ezen a pontján bárki harakirit szeretne magán elkövetni a rengeteg kudarc, csalódás s teszetoszaság láttán, megnyugtatom, nem lesz rá szüksége. Mert mindezt az érzelmi és intellektuális „nyomort”, amiben a főhős végigtekint magán és eddig elért „eredményein”, olyasfajta öniróniával és humorral képes tálalni, ami önmagában „megér egy misét”. Hisz Reisz épp azt valósítja meg a filmjében, ez esetben mervén a saját filmje főhősét eljátszani, amire ma Magyarországon rendkívül kevesen képesek: felülről, kívülről tudja nézni önmagát – nem csak gyakorlati szinten, amikor retrospektíve szembesül a korábbi énjeivel –, hanem intellektuálisan is, azonnal reflektálva minden egyes elkövetett hibájára vagy ballépésére.
Mindehhez a felülről és kívülről önmagára tekintéshez pedig Reisz Gábor egyfelől remek miliőt teremt, másfelől remek karaktereket vonultat fel Tamás érzelmi és intellektuális „nyomorát” alátámasztandó. A kisgyerek és kamasz Tamás alakját megidézve igazi időutazáson vehetünk részt: szülei, a kissé bogaras szülei (Takács Katalin, Kovács Zsolt) lakótelepi lakása felér egy retrómúzeummal, iskolái düledező falai, régi típusú csengői mindenkiből, aki a szocializmus végén járt iskolába, előhozza a „csengőfrászt”, s mindehhez a környezethez nem kevésbé „beteg” embereket társít. Mindenkinek ajánlom a figyelmébe a matek- és számítástechnika tanárnőt, aki valóban, „álmunkban se jöjjön elő”, vagy a „minden lében kanál”, egyszerre éneket és tesit tanító, az iskola folyosóin „suhogós” melegítőben glasszáló fiatal férfit, akit Hajdu Szabolcs egyszerűen lenyűgözően alakít.
Mindezt látva már egyáltalán nem csodálkozunk, hogy a „csodának” hitt szerelem mégsem tart örökké, hogy az álomlány elhagyja az embert, és hogy harminchárom évesen Tamás – az írogató, festegető, zenélgető – Tamás még mindig nem tudja, hogy mit kezdjen az életével. Kíváncsi leszek, hogy Reisz Gábor négy, vagy akárhány év múlva előveszi-e még egyszer ezt a karaktert, és elénk tárja-e, hogy épp hol tart ez a földi és égi szerelem között lebegő fiatalember. Aki viszont most lett kíváncsi erre a nem mindennapi karakterre, s nem mindennapi filmes eszközökkel megformált alakra, az látogasson el az Apolló moziba, ahol még jó néhány napig megtekintheti a Rossz versek című, kiváló filmet.
Gyürky Katalin
Hozzászólások