A 2022. április 25-e és 27-e között a debreceni Apolló moziban megrendezett 12. Frankofón Filmnapok keretében a többszörösen díjnyertes, Albert Dupontel rendezte Elég a hülyékből című filmet is meg lehetett tekinteni.
A film egyik érdekessége, hogy a rendezője egyben az egyik főszereplő is. Ami azért izgalmas, mert a történet alapján Albert Dupontelnek ezt a kettős „szerepvállalását” vehetjük komoly öniróniának is. A filmben ugyanis három olyan ember „szövetségének” kialakulását, majd e véletlen szülte triumvirátus sikeres együttműködését követhetjük nyomon, amely hármasnak a tevékenységére első ránézésre nyugodtan rá lehetne mondani: ők viselkednek furán, „hülyén”, olyasformán, ami szembemegy minden társadalmi konvencióval. De ez csak első ánézésre van így.
Adott a negyvenhárom éves Suze (Virginie Efira), akivel az első képkockák során egy orvosi rendelőben találkozunk, ahol az orvosa közli vele: gyógyíthatatlan autoimmun betegségben szenved, és nincs már sok ideje hátra. A nő erre elhatározza, hogy a halála előtt megkeresi az annak idején, tizenöt évesen megszült, de névtelenül, a saját neve feltüntetése nélkül örökbe adott gyermekét. Be is megy ez ügyben az egészségügyi nyilvántartóba, ám ott épp az a Dupontel játszotta Cuchas csinál galibát, akit – lévén, hogy ötven éves, és a cég fiatalítani akar – kirúgnak az informatikusi állásából. A férfi elkeseredésében még ott bent, a cég egyik helyiségében öngyilkos akar lenni, de „baleset” történik, és maga helyett az egyik kollégájára lő rá. Kitör a pánik, mindenki fejvesztve menekül, egyedül a cég épületében páciensként jelen lévő Suze tudja tanúsítani, hogy Cuchasnak nem voltak gyilkos szándékai. A nő azonban egy feltétellel segít a férfinek: ha ő viszont – informatikai tudását latba vetve – segít neki megtalálni a gyerekéről azt az aktát, amiből kiderül, hogy ki fogadta örökbe, hová került.
Az informatikus azonban az aktákban cseppet sem járatos, így felkeresi az egyik – vak – levéltáros ismerősét, Blint (Nicolas Marié), aki ugyan nem lát, de a férfi és a nő rendelkezésére bocsátja a levéltárat. Ettől kezdve ennek a három fura, különös embernek a sorsa összefonódik, és Suze tervének megvalósítása, valamint Cuchas rendőrök előli menekülése egy párizsi road movie-t eredményez: a triumvirátus végigszáguldja a várost, rengeteg bajt, hibvát, balesetet okozva. Elszabadult hajóágyúként is lehetne értékelni a viselkedésüket, de a hármasukat látva valami másra világít rá a film: arra, hogy nem feltétlenül ők azok, akik kilógnak a sorból, akik üldözendő „hülyék”. Hisz nemes cél érdekében indulnak útra, s az, hogy nem a megszokott eszközökkel kívánják ezt elérni, üde színfoltként is értékelhető. Színfoltként, amennyiben elfogadjuk az ő álláspontjukat, mely szerint nem ők, hanem a társadalom többi tagja a „hülye”. Tudják, olyan ez, mint a forgalommal szemben autozó esete, aki azt hiszi, hogy egyedül ő hajt a megfelelő sávban…
Dupontel tehát, ha innen nézzük, nem önironikusan szemléli önmagát, amikor beáll Cuchas szerepébe, hanem egy fordított, egy, a szokásostól eltérő perspektívát láttat. S az egész filmje gyakorlatilag ennek a fordított világlátásnak az érzékeltetése miatt lebilincselő. Meg persze Suze szándéka miatt, aki, amikor végre megpillantja a fiát, megint nem úgy viselkedik, ahogy azt elsőre várnánk. De hogy hogyan, arról győződjenek meg önök.
Gyürky Katalin
Hozzászólások