Az amerikai filmekben gyakran – így a Drakulában, a Kamera által homályosan-ban és a Pippa Lee négy élete című alkotásokban is – együtt szerepeltetett, tehát jól összeszokott színészpáros, Keanu Reeves és Winona Ryder most minden szempontból szokatlan és meglepő filmben került egymás mellé. A műfaját tekintve antiromantikus vígjátéknak aposztrofált Végállomás: esküvő valóban szembe megy mind az amerikai kommerszfilmek szüzséivel, mind a romantikus, „csöpögős” mozikra jellemző jegyekkel, de még ennél is többet nyújt: súlyos pszichológiai látleletet ad két emberről, akikből a világon nyilván nem kettő van. Tehát a film egy embertípusról rántja le a leplet. A Victor Levin rendezte alkotást az Apolló moziban tekintettük meg.
Adott két, a repülőtéren, várakozás közben egymásba botló, s mint kiderül, egy és ugyanazon úti cél felé tartó, negyven körüli, az életből teljesen kiábrándult, önmagát és a környezetét is gyűlölő ember, Frank (Keanu Reeves) és Lindsay (Winona Ryder). Az úti cél Keith és Annes egy teljes hétvégét kitevő esküvője, ahol a leendő férjhez a két esküvőre tartó főszereplőnek eléggé érdekes köze van. Keith Franknak az anyjuk ki tudja, hányadik házasságából származó öccse, akinek hat évvel ezelőtt nem más, mint Lindsay volt a menyasszonya, csak azután a házasság előtt Keith megfutamodott. Ám azt, hogy egykor faképnél hagyták, Lindsay a mai napig se nagyon tudja megemészteni.
A házasulandó Keithez fűződő viszony gyakorlatilag a két ember sérelmeinek a melegágya: a férfi és a nő – mivel teljesen kilógnak a sorból az ember- és életgyűlöletükkel – jobb híján beszélgetésbe elegyednek, melynek során kiderül Frank „sanyarú gyerekkora” és Lindsay máig hordozott szerelmi csalódása, amit kölcsönösen megérteni nem, csak szépen egymás fejéhez vágni tudnak: hogy vajon miért nem tud már túllenni, túllépni a vele történteken a másik?
„Ilyen szívszaggatásból egy hét alatt ki lehet jönni” – mondja Frank Lindsay-nek, ám kiderül: ő maga valójában még soha nem volt szerelmes. Akkor meg honnan tudhatná? A normál családból származó Lindsay pedig nyilván képtelen felmérni, hogy milyen az, amikor a tulajdon apád lő rád, ahogyan az gyermekként Frankkal megtörtént. Főhőseink dobálják tehát egymásnak a „sérelemlabdáikat”, egy olyan filmben, ahol gyakorlatilag – épp azért, hogy csak ennek a két embernek a defektusaira koncentrálhassunk – más szereplőt, egy-két, a násznépre fókuszáló rövid snitten kívül nem is látunk. Ennek a megoldásnak köszönhetően véleményem szerint korántsem vígjáték, hanem egy kétszemélyes dráma bontakozik ki előttünk, egy fájdalmas dialógus: az egyértelműen narcisztikus vonásokat mutató Frank, és a lelkileg súlyosan sérült, múltja miatt az egyébként vonzó vonásait inkább eltakarni igyekvő Lindsay párbeszéde nem más, mint az atomizált, egoista, csak a saját érdekeit szem előtt tartó, a szerelmi érzést abszurditásnak gondoló, a saját cinizmusára ugyanakkor büszke ember tükre. Az életet teljesen értelmetlennek látó, így az utódnemzést is zsigerből elutasító Frank és Lidsay így kiváló rendezői fogásként nem véletlen, hogy az iszonyatosan drágának tartott – s szintén „puffogásra” okot adó – szállodai minibárból épp a Cassiopeia nevű csokira gerjed rá, amely arról az etiópiai királynőről lett elnevezve, aki egy kilátásba helyezett büntetés elkerülése érdekében képes volt a saját gyermekét feláldozni…
S ha szokásos amerikai filmet néznénk – de nyilván már kiderült, hogy erről szó sincs -, épp amiatt, mert ez a két ember ennyire hasonszőrű, az első képkocka után nem is volna kétséges számunkra, hogy a végén úgyis összejönnek.
Nos, annyit elárulhatok, hogy összejönnek ugyan, de azt sem klisészerűen teszik. Nagyon nem. S az összejövetelük után – már ha azt annak lehet nevezni – sem a megszokott módon kezelik a helyzetet. Főleg Frank nem, akiből ez a nem várt szituáció még inkább előhozza a narcisztikus vonásokat.
A hétvége hamar tovaszáll, hőseinknek haza kell repülniük, mi, nézők pedig ott maradunk egy minden szempontból elgondolkodtató, az élet korántsem napos oldalát elénk táró filmélménnyel a fejünkben és a lelkünkben, amelynek az értékét a két színész zseniális alakítása még tovább növeli. A mostanában inkább akciófilmekben feltűnő Keanu Reeves, s a korántsem az életuntság megformálásához szokott Winona Ryder személyében itt a lélektani mélységhez tökéletesen alkalmazkodni képes, s azt hitelesen átadó művészt látunk a filmvásznon, amely színészi játékért már önmagában megéri megnézni a filmet.
Akinek a fenti sorok felkeltették az érdeklődését, az szeptember 26-áig az Apolló moziban megtekintheti a Végállomás: esküvő című filmet.
Gyürky Katalin
Hozzászólások