A Centrál Színház jóvoltából a közönség a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadon először láthatott Shakespeare-darabot, mégpedig a halhatatlan klasszikus legkedvesebbnek tartott vígjátékát, a Sok hűhó semmiért-et. A Puskás Tamás rendezte előadás – mivel ezt a „kedvességet” tökéletesen visszaadja – kitűnő választás egy nyár esti, önfeledt kikapcsolódáshoz. Hiszen ahogy az eredeti darab az alapvetően komoly mondanivalót – a pletyka pusztító erejét, házasságokat összehozó vagy azokat épp szétzúzni képes tulajdonságát – a jellem- és helyzetkomikumokkal, a bravúros nyelvi fordulatokkal azonnal tompítja, Puskás Tamás kompozíciója is egyértelműen erre törekszik. Azaz nem akar valami más Shakespeare-t elénk tárni, nem akarja azt átírni, modernizálni, „kifacsarni”: egyetlen férfi szereplő, Leonato testvére változik itt nővé –Antonióból Antonia lesz, s egy névváltoztatást tapasztalunk, Galagonyából Lasponya lesz – de ezen kívül hűen követi a szöveget is, a jeleneteket is, a darab mondanivalóját is.
Ez egyfelől kiváló alkalom arra, hogy fogyasztható, könnyen emészthető formában a szélesebb közönség is – legalább egy este erejéig – Shakespeare-t „vacsorázzon”. S további nagy erénye az előadásnak, hogy direkt nem másolja a nagyszerű Shakespeare-játszóhely, a Globe Színház reneszánsz díszleteit és kellékeit. A darab alkotói – derül ki a sokkal inkább romantikus, a helyszín, Messina „bujaságát” tükröző díszletből – tisztában vannak vele, hogy a Globe minőségét és impozáns jellegét, s igazi angolságát mi, magyarok, valljuk be őszintén, képtelenek lennénk visszaadni. (Ebből a szempontból kissé elhibázott az első felvonás álarcosbáljának bár visszafogott, de mégis reneszánsz táncot imitáló, arra épülő részlete.)
Ugyanakkor ez a Shakespeare-t hűen követő, de fogyasztható forma rengeteg veszélyt is rejt magában, amelyeket egy ennyire sokszereplős, rengeteg jelenetből álló darabban nagyon nehéz elkerülni. A veszély elsősorban abban rejlik, hogy a jellem- és helyzetkomikumokban tobzódó, érdekes módon főleg a férfi szereplők gerjesztette pletykákon alapuló darab elcsúszhat a könnyen emészthetőből az olcsóba. S hogy ez megtörténik-e, nyilván a rendező esztétikai érzékén, valamint a színészek játékán múlik elsősorban. Azon, hogy ki az, aki meg tud maradni a könnyed szórakoztatás szintjén, s ki az, akinek ripacskodássá válik a színpadi jelenléte. Ebből a szempontból Puskás Tamás darabja vegyes képet mutat: a két főszereplő, ez esetben a pletyka jótékony hatásának eredményeképp végül egy párrá váló, de egymással folyamatosan évődő Beatrice (Pokorny Lia) és Benedek (Schmied Zoltán) a nyelvi leleményeket jól kihasználva, azok „farvizén” haladva minden túlzás és erőltetettség nélkül képesek érzékeltetni az egymás iránt érzett, sokszor önmaguk számára is titkolt érzéseiket, azok bonyolultságát, összetettségét. Ők akkor, amikor a háttérbe húzódva – mintha ott se lennének – kihallgatják, hogy mit is pletykálnak velük kapcsolatban: Beatrice azt hallja, hogy Benedek szerelmes belé, Benedek pedig azt, hogy Beatrice van érte oda – ügyetlenségükkel, sutaságukkal, vagy épp – Pokorny Lia esetén – a hirtelen jött szerelem mámorító jellegét imitálva a jó ízlés határait nem sértő, igazán önfeledt pillanatokat nyújtanak a nézőknek. A pletyka terjesztői azonban mindkét oldalról – egyfelől Leonato, Messina kormányzója (Papp János), Don Pedro herceg (Simon Kornél), Claudio nemesifjú (Rada Bálint), másfelől Hero, Leonato lánya, Claudio szerelme (Ágoston Katalin) és Antonia, Leonato testvére (Szabó Éva) – mintha nem találnák a helyüket. Sokszor úgy érezzük, mintha csak statisztálnának a két főszereplő mellett, s jelenlétük nem igazán átütő. Ebből a szempontból kivételt az a Papp János képez, aki pletykaforrásként ugyan nem túl erős, de amikor a második felvonásban – egy szintén pletykából, csak annak veszélyesebb formájából adódóan – a Claudióval kötendő házassága előtt megkérdőjelezik a lánya, Hero tisztaságát, Papp János „szárnyakat kap”: a darab egyetlen drámai jelenetében igazán otthon van, s a lányát sirató, ugyanakkor a pletykáknak felülve Hero ártatlanságát megkérdőjelező apa bonyolult helyzetét tökéletesen tárja elénk.
De a Benedek és Beatrice mellett ilyen értelemben mellékszereplőknek tekinthető színészek játéka – még akkor sem, ha nem igazán átütő – nem lépi át a jó ízlés határát. A probléma ilyen szempontból a Lasponya (Magyar Attila) vezette őrök csapatával van. A Hero elleni pletykák és rágalmak forrásának felkutatására hivatott őrség tagjai sajnos túljátsszák, s ezzel egy olcsó kabaré szintjére viszik le az egyébként remek színészi lehetőségeket rejtő jeleneteiket. A Lasponyát alakító Magyar Attilának ugyanis elég lenne az esetlenségét és ostobaságát tükröző szójátékaira – mint például a „legyetek nagyon héberek”, „megvizsgáztatjuk őket”, „ez a legnyilvánvalóbb betörési bűnvétek” stb. – támaszkodnia, azokat „bedobnia”, ám mindezt ő túl is játssza: túl sok a gesztus, a mimika, pedig már ezek nélkül is egyértelmű, hogy milyen korlátolt alakkal állunk szemben. S ez a fajta játék mintha átragadna a „kompániája” többi tagjára is. S ők valahogy az öltözékükkel, a sokszor felesleges kellékeikkel is kilógnak a sorból. Nyilván ezzel a többiekhez képest „nem nemes” státuszukat kívánta érzékeltetni a jelmeztervező Rátkai Erzsi, csakhogy a kontraszt túl nagyra sikerült. Velük kapcsolatban tehát minden szempontból igaz a mondás: a kevesebb több lett volna.
Viszont a Nagyerdei Szabadtéri Színpad közönsége kevesebb lenne, ha nem láthatta volna ezt az előadást. Mert még egyszer hangsúlyozom: a darab hatalmas érdeme, hogy igazi, echte Shakespeare-t mutat, s ezzel azoknak a műveltségét is gyarapítja, akiknek esetleg eszükbe se jutna könyv formában elfogyasztani a Sok hűhó semmiért-et.
Gyürky Katalin
Hozzászólások