Fige Attila rendező Ráckevei Anna színművésznővel és a Kaposvári Egyetem színészhallgatóival valódi meglepetést okoz a nézőközönségnek, amikor Vörösmarty Mihály halhatatlan, ugyanakkor, valljuk be, a középiskolás korosztály számára gyakran „emészthetetlennek” tűnő klasszikusát, a Csongor és Tündét modernizálva, mégis, a mű alapvető értékeit és filozófiai mondanivalóját tisztelettudóan megőrizve viszi színre Debrecenben. Ennek a megőrzésnek egyik legfontosabb eszköze a nyelv: a rendező Vörösmarty veretes szövegét szájába adja ugyan a színészeknek/színészhallgatóknak, de rövidít rajta, amivel a darabot lényegre törővé teszi. S épp a szöveg általi lényegre törés teszi lehetővé – a megszüntetve megőrzés szép példáját nyújtva – Csongor és Tünde egymásra találásának nehéz útja mellett a mű egyéb oldalainak a kidomborítását.
Vörösmarty klasszikusában ugyanis elsősorban Csongor és Tünde, s az ő „földi másuk”, Balga és Ilma boldogságkeresése „viszi a prímet”, és mindenki más jelenléte, szerepeltetése – akár a mély filozófiai tartalommal telített monológjaikkal, akár a többiek „szapulásával” – igazából az ő boldogságuk elősegítését vagy gátolását szolgálja. Fige Attila viszont úgy teszi emészthetőbbé ezt a térben és időben is határozott struktúrával rendelkező darabot, hogy nála minden szereplő boldogsága, boldogulása fontos lesz. Ahhoz kínál utakat, hogy egy-egy szereplő, a saját egyéniségének megfelelően, hogyan érhetné el a saját maga célját, vágyait. Ettől kezdve pedig már valóban megvan az alapja annak, hogy a darab modern legyen. Mert mondjuk ki nyíltan és bátran: Fige a mai individualizált, az ént, az egót, az egyéni boldogságot előtérbe helyező világunkat képezi le a klasszikus darab segítségével, amikor Mirígynek, a Ráckevei Anna játszotta boszorkánynak, és a színészhallgatók alakította három ördögfiókának és három vándornak az útját ugyanolyan fontossá teszi, mint a darab eredeti főszereplőiét. Ezt kiválóan szimbolizálja az az egyébként többfunkcionális, a Tündérhonba és az Éj birodalmába is felvezető, háromszög alakú építmény, amely a darab hármas útját, jelen esetben mindenki számára a boldogság felé vezető lehetséges utakat szimbolizálja. Azaz ez az eszköz Figénél már nemcsak Csongort állítja/állítaná választás elé. Hanem itt mindenkinek jogában áll döntenie: merre menjen tovább. Akár másokon átgázolva is.
S ezzel meg is kapjuk a mai kor emberének „típusait”: Mirígynél a boldogság egyenlő mások boldogtalanná tételével, az ármánykodással – Ráckevei Anna a hangszínét a célja elérése érdekében nyájassá vagy épp félelmetessé változtatva a 19. századi boszorkány mai, mindenkinek keresztbetevő, mindenki életét megkeserítő alakját mutatja fel, akinek csak saját maga számít. Azt, hogy az egoizmusával és rosszindulatával mennyire képes uralkodni másokon, az a zseniális jelenet mutatja a leginkább, amikor kővé válva keresztülfekszik a három ördögfin – akik fekvő helyzetben a darab szekerét szimbolizálják –, s ezzel érzékelteti, „ki az úr” a házban. (Egyébként Ráckevei Anna játéka azért nagyon szimpatikus, mert ugyan gonosz boszorkányt alakít, de közben végig érezzük, hogy micsoda szeretettel, odafigyeléssel van fiatal kollégái iránt a színpadon.) A három ördögfi, Kurrah (Stefánszky István), Berreh (Kovács András) és Duzzog (Fülöp Tamás) Fige Attila koncepciójában igazi mai gazfickókat alakítanak. Már-már bűnözői kinézetükkel azt a „típust” képviselik, aki nem kevésbé egoista, mint a boszorkány, de nem is annyira okos, hogy uralkodni tudjon mások felett, így céljai eléréséhez marad a gerinctelenség: tartás nélkül épp arra fordul, akitől a haszon hamarabb érkezik, akitől nagyobb boldogulásra számíthat – ha kell, Mirígyet szolgálja, ha kell, a fiatal szerelmeseket. S a három ördögfi játéka, meg kell hagyni, tökéletes. Az a jelenet, amikor a három varázseszköz megszerzése érdekében a dombra futás a feladatuk, s Balga (Kránitz Rihárd) rajtvonalat képez számukra, bármelyik világszínpadon megállná a helyét. A három vándor – a Kalmár (Berettyán Sándor), a Tudós (Rohnelt Zsuzsanna) és a Fejedelem (Bordás Roland) – pénz, tudás és hatalom általi boldogságkeresése ismét tipikus, a mai korra talán minden eddiginél jellemzőbb utakat mutat be, s a kudarcuk intő jel lehet a fiatalok számára: hogy önmagában sem a pénz, sem a hatalom, sem pedig a rosszul felhasznált tudás nem adhatja meg a boldogságot. Ellenkezőleg: a jelmeztervező, Michac Gábor ötletességét dicsérendő, az egy 20. századi diktátornak beöltöztetett hataloméhes fejedelem a végén fél lábbal, levágott lábát a hátára kötve jön vissza a színre, míg a megőrült tudóst – akit itt érdekes módon, az újítás értelmében, hölgy alakít – mintha a (már nem létező) Lipóton látnánk viszont.
Végül, de nem utolsó sorban, ott van a két szerelmespár, akik a boldogságukért önfeláldozásra is képesek. Fiatalok, figyelem, még ma is van ilyen: még vannak lányok és fiúk, nők és férfiak, akik képesek önös érdekeiket háttérbe szorítva, egójukról lemondva keresni a boldogságot, úgy, hogy a másik felet helyezik előtérbe. Csongor (Berettyán Nándor) és Tünde (Mikecz Estilla) – Vörösmarty égi-földi koncepcióját a mai viszonyokhoz igazítva – magasztosabb, míg Balga és Ilma (Katona Kinga) alantasabb szinten képviseli ezt, s a gondolkodásmódjukat szintén lefordíthatjuk a mai társadalmi viszonyokra: mintha a két szerelmespár sorsában az értelmiségi réteg megfontoltabb, s a kevésbé kiművelt emberfők ösztönösebb boldogságkeresését, párkeresési szokásait látnánk viszont. Az értelmiségi „túlgondolkodást” remekül szimbolizálja Tünde és Ilma párbeszéde, amely, Vörösmarty nyelvén ugyan, de a modern, nagyvárosi értelmiségi nő bizonytalanságát jelzi a következő sorokkal: „tilalmas lánnyal szólni férfinak/ még tilalmasb nyájaskodni /s csókért csókkal adakozni” – vagyis, az azon való „agyalást”, hogy vajon kezdeményezet-e egy nő, s vajon mennyire adhatja ki az érzéseit. S nemcsak a Hajnal birodalmában, hanem bárhol, bármikor. Ilma ezen persze jóval kevesebbet töri a fejét, kimondja: „Férfihoz nem szólni lánynak! Szörnyűség az”, s bizony szól is Balgájához, pontosabban, mivel tudja, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út, s hogy a szerelemben fontosabb az ösztönszint, mint a racionalitás, modern retiküljéből előkap egy szendvicset, s bele is dugja választottja szájába. Aki ezzel azonnal le is lesz kötelezve. (Az etetés, a megevés nem egyszer van jelen a színpadon, ami által Vörösmarty erotikával is fűszerezett szövegrészei inkább az erotikus „birtokbavétel” érzetét keltik bennünk. A darab elején, amikor az ördögfiak bekebelezik a rókalányt, az sokkal inkább szexuális erőszaknak, mint megevésnek tűnik. )
A két fiatal pár játékában az is felemelő, hogy bár humorosan – ahogyan Vörösmartynál is – de a lányok és a fiúk az egymásért való áldozathozatal képességét is megmutatják. Katona Kinga fergeteges Ilmája a maga „egyszerűségével” és „józan paraszti eszével” mutat sokszor utat Tündének, Balga pedig csoda, hogy csonttörés nélkül megússza: Kránitz Rihárd Csongor szolgájaként önmagát cseppet sem kímélve, hol „lábtöröttként”, hol megkötözve vonaglik a színpadon, hogy gazdájának végre jobb sora legyen.
Fige Attila tehát nemcsak, hogy modernizálja Vörösmarty művét, de a „típusok” felvonultatásával igazán érthetővé, humorossá, sőt, tanulságossá teszi a darabot. A kezdő színészek ezt a nehéz szöveget a legtöbbször tagoltan adják elő, ám egy-két helyen a rengeteg színpadi mozgás miatt nem hallani pontosan, mit mondanak. A darab végén pedig, úgy vélem, nem ártana rövidíteni az Éj monológján: kétségtelenül ebben rejlik a mű egyik központi mondanivalója, ám a kamaszok számára egyvégtében nyilván unalmas. Nagy Johanna az Éj királynője szerepében gyönyörűen szaval, de a mozgalmas előadás végére nem annyira illik egy egyszemélyes versmondás.
A darabot szívből ajánlom azoknak a magyartanároknak, akik a diákjaiknak tanítják, vagy tanítani fogják Vörösmarty klasszikusát. Ha megnézik az előadást, utána garantáltan sokkal gördülékenyebbé válik a mű tanórai feldolgozása.
Gyürky Katalin
Fotó: MTI, Czeglédi Zsolt
Hozzászólások