Biztos vagyok abban, hogy ilyen sok azonos nemű még nem szerepelt, smárolt, taperolta egymást a magyar közmédia képernyőjén, mint röpke 4 óra alatt szombat este.
Van viszont az idei versenynek egy érdekesebb vetülete, amivel igenis érdemes foglalkozni. Kezdjük először is azzal, hogy ilyen színvonalú döntőt nem nagyon láttunk eddig, nagyon kitettek magukért az osztrákok. Vizuálban, látványban legalábbis elképesztő volt az, amit a képernyőkön láthattunk, le a kalappal. Véleményem szerint ezt még a szkeptikusok is simán aláírják.
Feltétlen kiemelendő az is, hogy szombat este megerősítést nyert bennem az a gondolat, miszerint Gundel Takács Gábor a jelenlegi magyar televíziózás legnagyobb istene, legsokszínűbb figurája. Szombat este olyat nyújtott, amit csak kevesen tudnak. Nem elég, hogy műsorvezetőként megállta a helyét, de gyakorlatilag szinkrontolmácsként lenyomta az egész, több órás, reklám nélküli élő show-t, ráadásul jó néhány übergiccses, majomkodó jelenetnél olyan tökéletesen élt az irónia eszközével, hogy az valami döbbenet. Ja, hogy bakizott is? Hát persze, az benne van ebben a műfajban. Nagy tisztelet és elismerés jár tehát neki.
Azonban van itt valami az idei versennyel, ami már nehezebben megy le a torkomon, mint a Gundel összes bakija. Tavaly is már éles kritikával illettem Európa döntését, akkor sem értettem, s azóta sem értem, hogy miért egy szakállas valami nyeri meg ezt a versenyt. Nem értettem, hogy miért teszi le a voksát az öreg kontinens a normálistól eltérő, a deviáns mellett.
Idén ugyebár az volt a fesztivál jelszava, hogy „építsünk hidakat”, azaz a tolerancia, és az elfogadás jegyében zajlott az egész giccsparádé. A mottó önmagában pozitív, azonban beigazolódott valamennyi félelmem azzal kapcsolatban, hogy vajon mit akar ezzel kifejezni Ausztria.
Nem is nagyon jöttem rá, mindenesetre érdekes irány az, ahová Európa tart, megdöbbentőnek tartom azt a törekvést, azt a nagy üzenetet, amit a pofánkba kaptunk szombat este.
Biztos vagyok abban, hogy ilyen sok azonos nemű még nem szerepelt, smárolt, taperolta egymást a magyar közmédia képernyőjén, mint röpke 4 óra alatt szombat este. Fiúk smaciztak fiúkkal, lányok lányokkal úgy a kisfilmekben, mint az arénában, elöntötte a nézőteret a rengeteg színes esernyő meg zászló, zömében egy szakállas valami volt a képernyőn, hol énekelt, hol műsort vezetett, a lényeg, hogy jól meg volt mutatva ez az egész meleg, meg transz, meg bi, meg a jó ég se tudja mennyi fajta normálatlanság.
Persze nem az a problémám, hogy létezik a jelenség, igyekszem elfogadó lenni mindannak ellenére, hogy az én gyermekkoromban ilyesmi nemhogy propagálható nem volt, de kifejezettem tiltott dolognak számított, azt már meg sem említve, hogy hasonló szintű nyílt homoszexualitás a televízió képernyőjén egy európai szintű élő show-nál teljesen elképzelhetetlen volt, és valahogy meg is voltunk ezek nélkül. A problémám az, hogy túl van tolva ez az egész, az, hogy akaratomon kívül a pofámba tolják ezt az egész rohadt nagy elfogadásosdit.
Érdekes tehát az irány, az az irány, ami felé Európa halad. Ha ugyanis a klasszikus értékrendtől eltérő lesz a követendő, a deviáns lesz a példa, akkor igencsak felköthetik a gatyát azok, akik még úgy gondolják, hogy a család az úgy épül fel, hogy Anya, Apa, meg a Lurkó(k).
Hasznos volt viszont számomra az idei dalverseny abból a szempontból, hogy most már kezdem érteni, hogy miért néznek rasszistának meg fajgyűlölőnek, meg nácinak egy olyan magyar politikust, aki odamegy Brüsszelbe a halálbüntetés teljesen ésszerű és indokolt, rég megkésett ötletével, már értem, hogy miért háborog a pesti sajtó azon, ha azt mondja a miniszterelnök, hogy kitakarítja az országból meg Debrecenből ezt a sok semmirevaló, tekergő bevándorlót. Már kezdem kapizsgálni, hogy mi folyik itt, de nem tetszik az irány. Nagyon nem.
KB
Hozzászólások