Gyürky Kata jegyzete A nyár utolsó napja című filmről.
Egészen sajátos, hogy épp Valentin-nap előestéjén debütált az a Jonás Trueba rendezte, vígjátéknak titulált, ám sokkal inkább a dráma műfajába sorolandó alkotás a hazai mozikban, amely nem a szerelmet, hanem annak végét ünnepli. Vagy mégsem egészen? Az írásomból talán kiderül.
A 2024-es Cannes-i Filmfesztiválon Europa Cinemas Label-díjat nyerő alkotás a spanyol rendező előző két filmjének tematikáját folytatja: az életközepi válságok nagy részét erősen befolyásoló párkapcsolati anomáliákat boncolgatta ugyanis a La virgen de agosto és a Tenéis que venir a verla című filmje is. Ám A nyár utolsó napja nem csupán a témája miatt növeszti az előző két alkotást trilógiává, hanem az azonos szereplőivel is: ahogyan a La virgen de agosto és a Tenéis que venir a verla esetén is, itt is Itsaso Arana játssza a női, és Vito Sanz a férfi főszereplőt.
Az előbbi ebben a drámában a filmrendező Alét, utóbbi pedig a színész Alexet alakítja, amely már önmagában feltételezi: lehet, hogy a mozgóképes alkotás folyamata is befolyásolni fogja a sztorit. Ez idő közben valóban meg is történik, ám, amíg idáig eljutunk, olyan szinten zavarba ejt bennünket a rendező ennek az egy párt alkotó két embernek az egymáshoz való különös és különleges viszonyával, és azzal, hogy mit szándékoznak ezzel a viszonnyal tenni, hogy csak pislogunk a csodálkozástól.
A rendező egy vele készített interjúban bevallotta: édesapjától, az egyébként Oscar-díjas rendezőtől, Fernando Truebától kölcsönözte azt a filmjébe applikált ötletet, amin olyannyira meglepődünk: egyszer, még kamaszként azt hallotta az apjától, hogy nem az egybekelést, nem a házasságot kell ünnepelni, hanem a válást. Hisz ez már végleges, és valaminek nem a kezdete, hanem a véglegessége a megsüvegelendő. Ale és Alex pedig elhatározza: követik az itt az Ale apja „szájába adott” ötletet, és szeptember 22-ére, azaz a címbéli utolsó nyári napra megszervezik a szakítóbulijukat. Vagy más néven: a váláslagzijukat.
Az ötlet bizarr mivoltát némiképp csökkentené, ha ezen az immár tizenöt éve együtt élő páron látnánk a válság bármilyen jelét is: de ilyesmit nem tapasztalunk. Láthatóan szeretik egymást, mindent megbeszélnek egymással, közös a filmek és a könyvek iránti rajongásuk. Trueba ezzel tulajdonképpen in medias res vág bele a sztoriba: mivel nem ismerjük meg a pár elmúlt tizenöt évét, nem érthetjük, hogy mi vezetett ehhez a döntésükhöz, ezért egy idő után csak arra tudunk következtetni – legalábbis én arra következtettem -, hogy mindezzel a „szakítósdival” nem egymást, hanem a környezetüket tesztelik. Hogy az őket ismerő és kedvelő embereket állítják ily módon „szakítópróba” elé.
Egytől egyig felhívják ugyanis a rokonaikat és a barátaikat, és közlik velük: hivatalosak a szeptember 22-ei váláslagzijukba. A reakciók nagyjából azonosak: meglepetést váltanak ki ezzel a legtöbb emberből, hisz mindeddig álompárként tartották őket számon. A különbség abban van, hogy van, aki hozzáteszi: úgyis hamarosan újra össze fognak jönni.
S ez az opció, ez a szakítás utáni újrakezdési lehetőség az, amely mozgásba hozza a sztoriban a film a filmben-effektust: Ale ugyanis olyan filmet forgat, amelynek Alex a főszereplője. Ráadásul épp a vágás fázisában tart, ami miatt egy csomószor újra kell néznie a felvételeket. Ez az ismétlés, ez az állandó visszajátszás pedig utalhat az ismerősök által hangoztatott mondatra, azaz arra, hogy Ale és Alex kapcsolata is újrakezdődhet, ugyanúgy, mint egy újra megnézett és újra vagy máshogy megvágott filmkocka. Mindezt az opciót tovább erősíti, hogy Ale apja – aki, ugyebár, a szakítóbuli mellett érvelt – a lányának nem mást, mint a dán filozófus, Kierkegaard Az ismétlés című kötetét ajánlja, amelynek a filmben többször is idézett mondatai szintén a szerelem újbóli fellángolásának esélyeit latolgatják.
A sztorinak ezen a pontján tehát már végképp értetlenül állunk a történések előtt. Hisz még arra is gondolhatunk, hogy végig nem is a valóságot, hanem Ale filmjét láttuk magunk előtt, és ezt a fikciót véltük valóban megtörténtnek. Ám az a kifejezetten izgalmas Trueba filmjében, hogy imádjuk ezt az értetlenségünket. Azt érezzük: végre egy film, amely nem akarja a szájunkba rágni, hogy egy pár miért jut el a szakítás gondolatáig, nem akarja egyértelművé tenni, hogy mi az, ami nem működött vagy működik a kapcsolatukban, hanem mindezt a fantáziánkra bízza. Ahogyan az „ismétlés”, az újrakezdés lehetőségét sem egyértelműsíti: meghagyja a lehetséges opciók között, úgy, hogy ezt a két szimpatikus karaktert látva azt kívánjuk: inkább el se jussanak szeptember 22-éig, és forduljanak vissza félúton, amíg még nem késő. Vagy úgysem késő, mert úgyis újra összejönnek?
Döntsék el önök. Nézzék meg a filmet a debreceni Apolló moziban. Garantálom, hogy feledhetetlen és unikális élménnyel gazdagodnak.
(Gyürky Katalin/HP)
Hozzászólások