Megakadt a szemem a Csapó utcán ezen a szép alkotáson. Mert szép. Még szebb, amit ki akar fejezni. De sajnos naiv hibája épp rávilágít a legnagyobb problémára.
Ahogy elhaladtam autóval az említett utcán, a szemem sarkából láttam a kreációt egy másodperc töredékéig. Mentem tovább, de valamit a tudatalattim dekódolt.
Tényleg jól láttam, hogy a madarak nem összehúzzák, felépítik a magyar nemzetet, hanem kirepülnek abból és azt gyengítik, majd végül eltüntetik?
Nekem sem második, sem harmadik gondolatom nem adott mást választ, csakis így tudom értelmezni a művet. Pedig szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem egy ilyen társadalomkritikus üzenet került a kirakatba. Bárcsak…
Szóval pontosan ez történik. Évek óta gyűlöletben, ellenségektől való félelemben hempergünk. Vagy inkább fuldoklunk. Megszámlálhatatlan számú magyar hagyta és hagyja el az országot, hogy egy olyan társadalomban éljen, ahol nem ez a narratíva a mindennapos. Ahol nem kell félni sem egzisztenciálisan, sem más módon. Ahol kiszámíthatóbb és stabilabb az élet. Ahol nem mindig más a hibás, ahol nem kell legyőzni senkit. Ahol nem kell utálni senkit, aki más. Akármiben.
És ahogy újra és újra ránézek erre a fotóra, szinte megmozdul az állókép, ahogy darabról darabra hullik szét a nemzeti öntudat, a büszkeségünk és minden, amit annyira szeretünk. De már nem bírjuk. Ez önmagában nem elég.
Biztosan vannak olyan olvasók, akik nem értenek ezzel egyet. Számukra csak annyi üzenetem van, hogy nekik talán drágább rongy életük, mint a haza becsülete. Tisztelet a hősöknek. Tisztelet Petőfinek.
Petőfi Sándor: Szállnak reményeink…
Szállnak reményink, e szép madarak…
Midőn legjobban szállanak,
S szíják a mennyei tiszta léget,
Hol már sas sem tanyáz;
Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Hozzászólások