A Mozinet Filmnapok keretében, azaz az országos premiere előtt láthatta a közönség húsvét vasárnap, 2023. április 9-én a német-francia-belga koprodukcióban készült Nem kapjátok meg a gyűlöletem című filmet, amelynek a rendezője, a német Kilian Riedhof megtörtént eseményeket dolgozott fel ebben az alkotásában. A beszélgetéssel egybekötött vetítésen jártunk.
Ennek a torokszorító alkotásnak a keretét egyfelől az a 2015. november 13-án a párizsi Bataclan bárban elkövetett, számtalan halálos áldozatot követelő terrorcselekmény adta, amely a 2001 óta sajnos folyamatosan velünk lévő hasonló események egyik legborzasztóbbja volt.
Másfelől egy létező személy, a francia Antoine Leiris egész világot bejáró reakciója, akinek a felesége épp a bárban aznap éjjel fellépő együttes sminkeseként dolgozott, és belehalt az ott kapott lőtt sebébe.
A férfi a történtek után három nappal, november 16-án tette közzé azt a Facebook-bejegyzését, amellyel a terroristáknak sajátos, szokatlan módon üzent. A soraiból ugyanis az tükröződött, ami ilyen esetben még nem: itt egy olyan hozzátartozó beszélt, aki a terroristák gyűlölet szította tettére nem gyűlölettel óhajtott felelni. Nem a bosszú vezérelte. A világháló megjelent, majd a Le Monde címlapján is közölt bejegyzés így hangzott:
„Péntek este elvettétek egy különleges teremtménynek az életét, az életem szerelméét, a fiam édesanyjáét, de ti nem kapjátok meg a gyűlöletem. Nem tudom kik vagytok, nem is akarom tudni. Halott lelkek vagytok. Ha ez az Isten, akiért vakon gyilkoltok, a saját képére teremtett minket, akkor minden golyó a feleségem testében egy seb az ő szívében. Nem adom meg nektek azt az örömöt, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig messzire mentetek érte, de gyűlölettel válaszolni tettetekre azt jelentené, hogy meghajlok azelőtt a tudatlanság előtt, ami ilyenné tett benneteket.
Természetesen tele vagyok szomorúsággal. Ezt a kis győzelmet nektek adom, de nagyon rövid lesz, ezt ígérem. Ketten maradtunk a fiammal, de erősebbek vagyunk a világ minden hadseregénél. Nincs is több időm, amit rátok fecsérelhetnék, mert oda kell mennem Melvilhez, aki most ébred a délutáni alvásából. Pont 17 hónapos és uzsonnázni fog, mint minden nap. Azután elmegyünk játszani, mint minden nap, és ez a kisfiú egész életében legyőz majd benneteket azzal, hogy boldog és szabad lesz. Mert nem, nem kapjátok meg az ő gyűlöletét sem.”
A rendező, Kilian Riedhof tehát ezt a megtörtént, megrázó eseménysort használta fel a filmjéhez, amelyhez a terrorcselekmény valóban csak keretként szolgál. Az alkotás ugyanis sokkal inkább Antoine (Pierre Deladonchamps) gyászára, a gyász nála lezajló folyamatának állomásaira, valamint az alig másfél éves, félárván maradt kisfiával való viszonyára koncentrál. Azt kell mondjam, hogy lélektanilag nemcsak, hogy teljesen hitelesen, de annyira szívbe markolóan, ami párját ritkítja.
Mégpedig azért, mert a film mentes tud maradni mindenféle hatásvadász elemtől.
Nem a kicsorduló könnyeink mennyiségére apellál – bár az sem kevés -, hanem arra, hogy a legmélyebben át tudjuk érezni azt a fájdalmat, amit ennek az özvegyen maradt férfinak át kell élnie. Annak a férfinak, aki – derül ki a film első jeleneteiből – imádta a gyönyörű feleségét, Hélène-t (Camélia Jordana), és aki a vele töltött tizenkét esztendő után a borzalmas eset bekövetkeztével légüres térbe kerül.
A film egyként koncentrál tehát Antoine érzelmeire, azok hullámzó, de legtöbbször pánikrohamokba és a tehetetlen dühbe torkoló mivoltára, valamint arra a felelősségre, ami egyedül maradt apaként reá szakadt. A kisfia, Melvil ugyanis, ha lehet ilyet mondani, Antoine és az események szempontjából a legrosszabb korban van.
Már nem pár hónapos csecsemő, aki ugyan kétségtelenül megérzi az anyja hiányát, de még nem tudja kommunikálni, és nem is egy négy-öt éves kisfiú, aki már valamennyire fel tudná fogni a történteket.
Másfél évesen Melvil erre nem képes, pár szót, így a mamát viszont már ki tudja mondani, így az anyját hiányolva, a helyzetet nem értve ezt a szót kántálja folyamatosan. Antoine persze mindent elkövet, hogy valahogy megértesse a kisfiával a történteket, de épp a fia életkori sajátosságaiból fakadóan ezzel kapcsolatban folyamatosan kudarcot vall. Az anyahiányban szenvedő kisfiú látványa, gesztusai, reakciói még fájdalmasabbá teszik tehát Antoine történetét, hiszen a film zseniális fogásaként a gyerek érzelmei is az apán csapódnak le…
Antoine persze – aki egyébként is író – nyilván valamennyire kiírta a fájdalmát a Facebook-posztjával. S ezzel tudatosan törekedett a terrorizmusra adott szokásos reakciókkal szembe menni.
Ám, hogy mennyire tudja végül a gyűlöletét, és főleg a haragját megfékezni a rá váró gyászfolyamatban, arról győződjenek meg önök.
A filmet ugyanis hamarosan minden magyar art mozi, így a debreceni Apolló is a repertoárjára tűzi.
Gyürky Katalin
Hozzászólások