Aki mély megrendülésre vágyik, annak ajánlom szíves figyelmébe a Justin Baldoni rendezte Két lépés távolság című, a napokban a magyar mozikba kerülő amerikai romantikus drámát. A filmre valóban igaz mindkét műfaji meghatározás: olyan szerelmi történet, amelyről sajnos az elejétől kezdve tudjuk: csakis tragikus véget érhet.
A kezdettől érzékelhető tragikus végkifejletet a filmben szereplők betegsége, az egyéb szerveiket is, de leginkább a tüdejüket megtámadó génhiba, a cisztás fibrózis okozza, amellyel kapcsolatban minden érintett tudja: túl hosszú életre nem jogosít. Még ha valaki kap egy új tüdőt a régi helyett, az is maximum öt évig hosszabbíthatja meg az evilági tartózkodását… A film így abban a kórházban játszódik, ahol a női főszereplő, a középiskolás korú Stella (Haley Lu Richardson) és a vele egyidős Poe (Moises Arias) már hét éves koruk óta bent vannak, s akikhez – egy most folyó orvosi kísérlet részeként, egy újonnan kifejlesztett gyógyszeres terápiára – megérkezik a tizennyolcadik életévét épp a napokban betöltő Will (Cole Sprouse) is. A film romantikus része „mindössze” annyi, hogy – ahogyan azt az ilyen történetektől megszokhattuk – Stella és Will az elején teljesen más karaktereknek tűnnek. A fiú „élből” elutasítja a kezelést, mert úgy véli, hogy semmi nem biztosíthat számára hosszú életet, míg Stella a maga által is beismert „irányításmániájával” minden, a betegségével kapcsolatos szabályt betart, minden gyógyszert pontosan szed, listát, listákat ír a napi teendőiről, s azokat maradéktalanul el is végzi. S bár rövid ideig kifejezetten idegesíti a fiút a magatartásával, egy idő után mégis érzik: több van közöttük a néha civódásba menő barátságnál. Hiszen ez a fajta kapcsolat már „foglalt”: a kórházi osztályon Stella és a meleg Poe osztályrésze, aki a nyíltan vállalt nemi identitása miatt Stellára tényleg csak barátként tud tekinteni. Nem mellesleg, a legjobb barátjaként…
A fiataloktól a betegségük azonban nemcsak a kezelés menetének pontos betartását és szigorú napirendet vár el. Hanem egymástól – innen a fim címe – nem is csak kétlépésnyi, de kétméternyi távolságot. Azért, mert ha közelebb kerülnének egymáshoz, egymást halálosan megfertőznék. S rendkívül érdekes, hogy amíg az egészséges emberekkel akár szoros testi kontaktust is kialakíthatnak a cisztás fibrózisban szenvedők, egymás között ez a fertőzésveszély miatt nem megengedett. De hogy lehet úgy szerelmesnek lenni a másikba, hogy nem hogy nem érinthetem meg, de még közel se léphetek hozzá? Stella – ez a rendkívül leleményes, vagány és fiatal kora ellenére, épp az őt ért csapások miatt egy vénember bölcsességével rendelkező Stella – viszont úgy dönt: a két méteres távolságból ő bizony visszavesz fél métert. Annyi mindent elvett tőle már a betegsége, hogy most ő vesz vissza tőle fél métert. S ettől kezdve a szerelmével ezt a másfél méteres távolságot betarva „járnak együtt”.
Egészen egy újabb tragédia bekövetkeztéig. Azt nem árulhatom el, hogy mi történik, annyit viszont igen, hogy ez az esemény olyannyira felborítja Stella addig – nehezen kiküzdött – életstratégiáját, a betegsége ellenére az életbe vetett hitét, hogy merész, a kezelésével ellentétes húzásra szánja el magát, amibe belerántja a szerelmét, Willt is. Amely furcsa randevún azután – egy modernizált Rómeó és Júlia-történetben – mégis elcsattan közöttük egy „csók”. De nem úgy és nem azért, mert ne akarták volna betartani a másfél méteres távolságot…
Ám a film nemcsak azért megrendítő, mert tudjuk, hogy tragédiával fog zárulni. Hanem az oda vezető út miatt is. Az érintés lehetetlenségének, s épp ezért mindennél fontosabb mivoltának a felvázolása, érzékeltetése miatt is. Hiszen – jövünk rá a filmet nézve – beszélni bárkivel tudunk. De ha metakommunikatívan illetve az érintés szintjén nem közölhetjük vele az érzéseinket, fél emberekké válunk. Nem véletlenül hangsúlyozzák manapság az ölelés fontosságát a szakemberek az életünkben. Mert enélkül nincs értelme. S ha mindez még nem adna elég okot a gondolkodásra, a filmet nézve felmerülhet bennünk az a kérdés is: ha ezek a fiatalok úgyis tudják, hogy meg fognak halni, vajon miért nem szegik meg – nem a filmben bekövetkező extrém helyzet miatt – hanem úgy általában, az egymáshoz közelkerülés tiltásának a szabályát? Vajon miért nem alkalmazzák a „carpe diem” –elvet? Ez is nagy kérdés. Önök is elgondolkodhatnak rajta, ha megtekintik ezt a csodálatos, ugyanakkor könnyfakasztó filmet. Javaslom, ne hagyják ki. Debrecenben az Apolló mozi egészen május 22-éig vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások