Aki a nemrég befejeződött Frankofón Filmnapok keretében nem tudta megnézni az Emmanuel Mouret rendezte Barátnők című filmet, az március 27-től az Apolló moziban bepótolhatja mulasztását. S megint olyat lát a franciáktól, amire a filmművészetben csak ők képesek: azokat az életeseményeket, amelyek bármelyikünkkel bárhol és bármikor megtörténhetnek, a maguk kacagtató bájával és tragikumával együtt egyetlen, szerteágazó, mégis koherens történetbe képesek sűríteni.
Mivel Emmanuel Mouret kortárs francia rendező az eddigi filmjeiben is az életesemények közül a szerelmet helyezte a középpontba – gondoljunk csak a Szerelmi ügyek vagy az Egy röpke románc naplója című mozijára –, sejthető volt, hogy ennek a történetnek is a „szívzűrök” lesznek a fókuszában. Ám ezzel kapcsolatban elöljáróban, itt, rögtön az írásom elején le szeretném szögezni: váltig állítom, hogy Csehov után az európai kultúrtörténetben a franciák tudnak a legtöbbet a szerelemről és annak ábrázolási, érzékeltetési lehetőségeiről. Pontosabban, amíg az irodalomban az orosz klasszikust olvasva jutunk arra a következtetésre, hogy csak és kizárólag „körbeszeretés” van: tehát szinte soha nincs viszonzott szerelem az életben, vagy csak ideig-óráig létezhet, mert a kiszemeltünk akkor, amikor mi akarjuk őt, épp mást szeret, és fordítva, addig a mozgókép világában a francia filmek kapcsán jövünk rá ezzel a máig definiálhatatlan érzéssel kapcsolatban mindarra, amivel mindannyian küszködünk. Azaz, hogy mennyiféle szituáció mennyiféleképp írhatja át, írhatja felül a szerelemmel kapcsolatos, épp aktuális elképzelésünket és nézetünket.
Nincs ez másképp Mouret három, a címben megjelölt hőse: a barátnők, Alice (Camille Cottin), Joan (India Hair) és Rebecca (Sara Forestier) esetében sem. Mégpedig úgy, hogy az egymástól eltérő élethelyzetben lévő nők sorsába – Joan és Alice párkapcsolatban él, Rebecca viszont szingli – épp a barátságuk „nyúl bele”, egészen fura és kiszámíthatatlan módon. Ezzel is érzékeltetve: sokszor a hozzánk közel vagy legközelebb állók kavarják fel a látszólag nyugodt életünket, pusztán a jelenlétükkel, azzal, hogy hatnak ránk. Azzal, hogy ott vannak elérhető közelségben – és nem csak számunkra, hanem a párunk számára is.
Ezért állhat elő az a fura helyzet, hogy Alice, miközben arról beszél a barátnőinek, hogy milyen jó, hogy soha nem érzett lángoló szerelmet a párja, Eric (Grégoire Ludig) iránt, mert a szerelemben ő szerencsétlenné és kiszolgáltatottá válik, de így is bensőséges a viszonyuk, mert Eric ebből mit sem sejt, és fülig szerelmes belé, a férfi titokban Rebeccával csalja őt. Mindeközben a harmadik barátnő, Joan szenved: kétségbeesetten veszi észre, hogy elhidegült az odaadó és kedves párjától, Victortól (Vincent Macaigne), aki ráadásul közös lányuknak is tökéletes apja – és lelkiismeret-furdalás gyötri emiatt, olyannyira, hogy némi időkérés után el is hagyja a férfit.
Azt a Victort, akit ebben a csavaros, látszólag szétaprózott, de a végén minden mozaikját illetően a helyére kerülő sztoriban „posztumusz” látunk viszont: Joannal történő szakításuk éjjelén ugyanis halálos autóbaleset éri, így ő már csak „visszajár” megnézni, hogy mi történik a számára imádott és istenített nő, Joan magánéletével. Annak a Joannak a magánéletével, akit a férje halála után most már nem csupán lelkiismeret-furdalás, de bűntudat is gyötör.
Igen, ő lesz az a – mondhatni – csehovi hősnő, aki ettől kezdve nem tud bűntudat nélkül egyetlen kapcsolatában sem jelen lenni. S Mouret filmje ettől kezdve mutat rá valami nagyon izgalmas dologra: a szerelmi életünk ismétlődő, körkörös jellegére. S itt nem, vagy nem feltétlenül arról beszélek, hogy mindig ugyanabba a típusba szeretünk bele, bár ez is igaz, hanem arról, ahogyan egy kapcsolatban viselkedünk. Ennek ékes példája, hogy Joan következő – potenciális – partnere más miatt ugyan, de szintén bűntudatot vált ki a nőből, Rebecca pedig, hogy-hogy nem, miután Ericcel szakít, ismét egy olyan pasit szemel ki magának, aki megint épp Alice-t akarja a magáénak.
Azaz Rebecca sorsa az „örökké csak szerető vagyok, lehetek”-státuszt szimbolizálja, míg Alice az a nő, aki foggal-körömmel ragaszkodik a „nem kell nekem szerelem, elég, ha szeretem” elképzeléshez. Ám nem francia filmet néznénk, ha ezeket a viselkedésmintákat nem írná fölül szintén valamilyen nem várt esemény – mondjuk egy házibuli -, ahol olyan ember lép be váratlanul az ajtón, akinek még a „sémáink” se tudnak ellenállni…
Vagy mégis? Nézzék meg Mouret legújabb, zseniális szerelmi tanmeséjét, és győződjenek meg róla önök. A páratlan szereposztás és a történet helyszíne, a mesés Lyon látványa csak fokozza azt a történet kiváltotta hatást, amitől a megtekintése után még jó pár óráig, vagy akár napig se tudunk szabadulni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások