Merni vagy nem merni – ez itt a kérdés. Mottóként akár ezt az elferdített hamleti mondatot is kiírhatná magára Willy Russel darabjának főszereplője, Shirley Valentine, amikor egy vásárlásból hazatérve belekezd az élete „kardinális” kérdéseit feszegető nagymonológjába. A kardinális szót nem véletlenül tettem idézőjelbe: hisz ennek a középkorú nőnek – akit a debreceni Csokonai Színház közönsége előtt Majzik Edit testesít meg – az élethelyzete egyáltalán nem ritka a negyven feletti nőknél, s „kliséi” miatt akár közhelyesnek is tűnhet. A gyerekek kirepülése előtt-alatt-után a férjtől való elhidegülés, a mit kezdjek magammal és a házasságommal-érzés, a merjek válni vagy ne merjek válni dilemmája, a jó nő vagyok-e még, sőt, nő vagyok-e még egyáltalán problémája körül forog az élete.
Ezt az adott problémahalmazt izgalmasan előadni, azt gondolom, épp a közhelyszerűsége miatt borzasztóan nehéz, főleg monodráma formájában. (Könnyebb helyzete volt annak a Pauline Collinsnak, akinek a főszereplésével a darabból 1989-ben filmet forgattak, hisz mellette ott játszott még jó néhány szereplő.) Egy monodrámában az eleve adott, meghatározott szüzséhez nagyon sok pluszt kell hozzátenni ahhoz, hogy igazán élvezetes, szórakoztató, ugyanakkor tanulságos darab születhessen a színpadon.
Árkosi Árpád rendezésében mindezekből a pluszokból, szerencsére, egyáltalán nincs hiány. Eleve jó ötlet volt a kissé túlírt darabot újrafordíttatni, s az újrafordítás során a szöveget egyszerűsíttetni, hogy azután Sediánszky Nóra „lecsupaszított” szövege csak az egyik eszköz legyen Majzik Edit kezében az élethelyzete érzékeltetésére. Annak az élethelyzetnek az érzékeltetésére, amelynek során nem csupán egy, az életéből kiábrándult asszonyt látunk a színpadon, hanem egy olyan asszonyt, aki elveszítette az identitását. Út közben. Valahol, valamikor. Ám azt megmondani, hogy ez az identitásvesztés pontosan mikor következett be, lehetetlen, mert a monológ egészen Shirley gyerekkoráig vezet vissza bennünket, egy általános iskolában lezajlott epizódig, amelyből kiderül, hogy Shirley már akkor sem lehetett igazán az, aki szeretett volna. Már ott se hagyták érvényesülni. Már ott is meg akarták neki szabni, hogy ki legyen. Hogy azután a Joe-val kötött házassága idején Shirley Valentinból Mrs. Bradshow-vá, nőből asszonnyá, asszonyból anyává váljék, tehát szerepek sokaságából álljon, csak épp saját magából ne.
S ennek az identitásvesztésnek az érzékeltetésében tud a rendezés túllépni a közhelyszerű történet pusztán szöveg általi közlésén. Azzal, hogy Árkosi Árpád koncepciójában Shirley annyira elveszíti önmagát, hogy már észre sem veszi: amikor elvileg a saját élettörténetét ecseteli, tulajdonképpen nem is magáról beszél, hanem az összes olyan, őt körülvevő emberről, aki mind elvett a személyiségéből egy-egy darabot, s aki ezáltal az ő énjét is egyre jobban meghatározta. A férjéről, Joe-ról, akinek begyepesedett szokásait szolgálja ki, s akinek az intelligenciája nem terjed túl az enni vagy nem enni kérdésén, a gyerekeiről, Millandráról és Bryanről, akik ha most, felnőttként hazalátogatnak, azonnal visszapakolják rá a „legyél tökéletes anya, állj mindenben a rendelkezésemre”–terhet, amit persze Shirley rögtön fel is vesz magára, egykori osztálytársáról, Marjorie-ról, hisz mindig is olyan szeretett volna lenni, mint amilyen ő… Shirley már csak ezen szűrőkön keresztül látja önmagát. Csak az a fontos, hogy ők mit gondolnak róla.
Ám Shirley nemcsak beszél róluk. A teljes identitásvesztés tragédiája, ugyanakkor a rendezés zseniális fogása, hogy miközben ezt a saját maga vesztett Shirley-t igazán magával ragadóan és kiválóan megformáló Majzik Edit ezekről az emberekről beszél, akkor bele is bújik a bőrükbe. Önmaga személyiségének hiányában azonnal képes velük azonosulni. Vagyis többszörös szerepjátékba fog. S Majzik ehhez a szerepjátékhoz rengeteg színészi eszközzel rendelkezik. Hol a hangja elváltoztatásával érzékelteti, hogy ő most épp másvalaki – a férje bárdolatlanságakor a hangja átmegy bunkóba – hol pedig egy otromba ruhadarab, egy fejre húzott rózsaszín harisnya is elég neki ahhoz, hogy elhiggyük: épp az egykori, általános iskolai igazgatónője áll velünk szemben. A lányával való konfliktusa bemutatásához pedig egy kézre húzott csíkos zokni is elég, hogy monodrámája a Millandra és őközötte zajló konfliktus bábjátéki megjelenítésére váltson. S mire Shirley mindenki bőrébe ily módon belebújva végigmondja – elvileg – a saját életét, a sziporkázó játék okozta sűrű mosolyunk keserédes sóhajjá változik. Mert ez így tényleg nem élet.
Mígnem felmerül a kitörés lehetősége, egy kéthetes görögországi nyaralás formájában, amellyel a feminista barátnője, Jane lepi meg. Azt, hogy Shirley-nek ekkorra már tényleg mennyire nincs identitása, az a jelenet tükrözi a legjobban, amikor Majzik Edit már nemcsak más bőrébe bújik bele, hanem saját magát is eljátssza: elképzeli azt az önmagát, aki bátran odaáll a férje elé, s közli: akármit is mondasz, gondolsz, teszel, én most akkor is elutazom két hétre Görögországba.
Ám a monodráma szereplőjét és alkotóit az eredeti mű itt is nehézségek elé állítja: addig ugyanis, amíg Shirley az utazni merni vagy nem merni állapotából, saját magát is bevonva eddigi szerepjátékába, mégiscsak eljut a merni állapotáig, az utazásig, azt az eredeti darab szerint ismét közhelyes dolgok segítik elő: például egy megvásárolt tanga mint a nőknél oly gyakori és elcsépelt önbizalom-növelő eszköz. Ám Árkosi itt is csavar egyet a dolgon, mert az ő rendezésében Shirley ezzel a ruhadarabbal nem, vagy nemcsak a nőiségét nyeri vissza. Hanem kezd visszatalálni az identitásához, amikor – bár még mindig egy szerepjátékon keresztül – de előadja, meri azt előadni a szomszédjának, Gilliannek, hogy a tangával a szeretőjét fogja meglepni Görögországban. A konvencióból, a beszabályozott, mások által beszabályozott életéből Majzik Edit Shirley-je itt kezd kitörni: szexis mozdulatain keresztül itt érezzük először, hogy Shirley kezd újra Shirley lenni. Egyáltalán: kezd újra valaki lenni. S ezt a bátor lépését Gilian egy selyempongyolával „igazolja vissza”. Az elvileg a selyempongyola gyönyörű anyagáról kijelentett „semmi sem hasonlítható az igazihoz” mondat pedig tudjuk, hogy ekkor már Shirley fejében nem a ruhadarabra, hanem magára az életre vonatkozik. Amellyel kapcsolatban Shirley Görögországban jön rá, hogy az övé mennyire nem volt igazi. Nemhogy igazi nem volt, hanem ócska volt, sőt, Shirley igazi bűnt követett el akkor, amikor megengedte magának ezt a kisszerű életet. S Majzik Edit játékának köszönhetően a II. felvonásban, Görögországban már tényleg azt a nőt látjuk, aki megtalálta önmagát, pontosabban visszatalált önmagához, az „érzéki Shirley-hez”. Nem kihívó, mégis egy független, önazonos nő képe tárul ekkor elénk, aki strandruhájában is tud finoman elegáns lenni. Az pedig, ahogyan az unalmas, viselője unalmasságát és életuntságát tükröző rakott szoknyából egyszerre csak izgalmas, sokat sejtető strandruha lesz, a díszlet-és jelmeztervező, Kiss Beatrix munkáját is dicséri: a „ruhaváltás” tökéletesen leképezi Shirley lelkiállapotának és személyiségének átalakulását. Hogy azután, az önfeledt nyaralás, a szívtipró Costassal megélt kaland után ismét ott álljon élete egyszer már felmerült kérdése előtt: menni vagy nem menni? Mármint haza, a férjéhez, a megszokott „életéhez”, vagy nem menni, maradni Görögorszában, s végre élni. Mert az identitására lelt Shirley ekkorra már tudja, mi az igazi élet. Így a darab végére most már a hamleti mondatot akár teljes valójában is magára festhetné: lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés. S Majzik Edit lenyűgöző, igazi nővé változott Shirley-jét látva csak szurkolhatunk, hogy ez a nő merjen, végleg merjen a lenni Görögországa mellett dönteni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások