Amikor kisvárosi huszonéves kölyökként, fülig szerelmesen ebbe a városba kerültem, azt hittem ez a Kánaán. A Görgey utca kilencedik emeleti félszobája maga volt a menyország, az új világ, a városi élet kiteljesedésének netovábbja. Szaladgáltak általam ismeretlen (tömegközlekedési eszköznek nevezett) valamik az utcákon, én meg bármelyikre felülhettem, bárhová eljuthattam: megértettem, hogy mi az a bérlet. Amikor a végtörlesztés gyomorsavas bugyra elvitte azt a szeretett lakást, s egy Toyota Yarisban éltünk minden cuccunkkal hetekig, akkor egy kicsit nagyon kezdtem érezni, mi a kilátástalanság. Debrecenben sokat tanulhat az emberfia.
Amikor egy borzasztóan lelakott, de csodás lehetőségeket rejtő, darabos utcai lakás felújításába kezdtünk, akkor azt mondtam, hogy ez a tökéletesség, innen aztán sehova tovább. Minden közel, autó nem is kell, a lakás gyönyörű, a lakók rendes emberek, a rezsi vállalható, a hentes, a piac, kocsmák, Hal köz, pizzériák, orvos, patika közel: ez az utópia. Volt pénzünk majdnem mindenre: évente 1-2 hetet mediterrán országok tengerpartjain töltöttünk úgy, hogy különösebben meg se izzadtunk érte. Aztán amikor először komolyan felvetődött a bűvös baba-kérdés, akkor rájöttünk, hogy a belvárosi gettó az nem a mi terepünk lesz. A babakocsi levitele egy negyedfokú egyenlet megoldásától is bonyolultabb volt, s ha mindez sikerült volna, akkor is a legjobb kondíció egy aszfaltozott parkoló nyújtotta kalandpark lett volna. Így tehát (az esélytelenek nyugalmával) leléptünk.
Amikor a belvárosból elköltöztünk Debrecen egyik legelhanyagoltabb szegletébe, akkor rögtön éreztük, hogy igen, most leszünk igazán OTTHON. S valahogy így is lett. Az elhanyagolt, lelakott házból lassan otthon lett és lesz. Egyről a kettőre haladva, lassan, óvatosan.
Azt szeretem ebben a környékben, hogy majdnem mindenki olyan egyszerű, mint mi. Szeretem, hogy az utcánkban mindenki az úttesten közlekedik. Számomra szép az, hogy a mi kis utcánkban élénk a babakocsi-forgalom. Jól esik az, ha a 3. szomszéd ajándékba az pár palántát. Mit tegyünk, elmondtam neki, hogy élek-halok a csípősért.
Szeretem az udvaron hintáztatni a fiam.
Azt is szeretem, hogy a Zsibin minden van, még igazi miccs is, ha szépen kérem.
Jól esik a lottózóban a megszólítás: „Kedves Balázs, csak nem a szokásos lottóért jött? Hogy van a család? Épp most cseréltünk szalagot, állítólag ez a nyerő.”
Megnyugtat, hogy a körülöttem lakók közül bárkinek oda merném adni a lakáskulcsot, ha mondjuk elutaznánk.
Imádok újságíró kollégákkal összefutni az italboltban.
Jól esik, hogy errefelé senki nem fordítja el a fejét, hanem mosolyog és köszön. Jól esik épülő házakat látni Debrecen falujában. Merthogy a mi környékünk könnyen lehet az egyik utolsó pulzáló falu Debrecenen belül.
Szeretem azt a világot, amiben élhetek. Szeretem az utcám, a házam, az otthonom.
Ön hogy érzi? Jó helyen él??
SKB
Hozzászólások