Semmi sem fekete-fehér. Ez a közhelynek is beillő mondat járhatott volna a fejemben az Orbán János Dénes 18. századot megidéző, archaikus nyelvezetű művéből Árkosi Árpád rendezésében színre vitt A magyar Faust október 7-ei díszbemutatóján. Hangsúlyozom: járhatott volna, ha a rendező a díszlettervezővel, Ondraschek Péterrel, és a jelmeztervezővel, Kiss Beatrixszel megmaradt volna a fehér egyenlő jó, a fekete egyenlő gonosz, a fehér egyenlő mennyország, a fekete egyenlő pokol sztereotípiánál, a két szféra „képviselőjének”, az Istennek és az Ördögnek a harcát szimbolizáló színeknél.
Azzal azonban, hogy az előadásba a fehér és fekete közé rögtön az elejétől „beszüremkedik”, majd pedig a színpadon egyre nagyobb teret hódít a vörös szín (akár a szereplők ruháját, akár a tudást szimbolizáló könyveket, akár az egyéb díszletelemeket nézzük), a darab minden, fekete-fehér dichotómián alapuló konvenciót megbont – ezzel is érzékeltetendő, hogy Orbán János Dénes szövegében a két ellentétes erő harca nem önmagában, hanem a Mészáros Tibor alakította Hatvani István, a magyar Faust életének alakulása miatt érdekes. Amiatt, hogy vajon az urat „játékra” hívó Lucifer a „pedellusán”, Mefisztón keresztül a 665. Bernoulli professzor (Csikos Sándor) után 666-ként meg tudja-e kísérteni, ördögi uralma alá tudja-e hajtani a tudós debreceni professzort, vagy sem.
Véleményem szerint ezt az életet, Hatvani életének alakulását hivatott szimbolizálni a vörös szín. Úgy, hogy a Jászai-díjas rendező koncepciójában ennek a színnek is nagyon sokféle „árnyalata” van. Jelenti egyfelől az életet biztosító vért, de jelenti azt a vért is, amellyel az ördöggel kötött szerződést aláírják, megpecsételik – vagyis egyúttal az önálló, szabad akaraton alapuló élet elvesztésének lehetőségét is. Klasszikus értelemben jelenti a szívet s benne a szerelmet, a szerelmi szenvedélyt is, ugyanakkor a gonosz irányította, nők általi megkísértés lehetőségét is (gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a Mefisztót az ördögi kacajával és cinikus mosolyával remekül megformáló Mercs János a Szép Helénákat ajánlja Hatvaninak, vagy gondoljunk arra a zseniális ötletre, hogy Lucifert itt egy nő, Varga Klári formálja meg, aki női mivoltával mintegy megkétszerezi az ördögi csábítás erejét és lehetőségét.)
Ugyanakkor a vörös a darabban a „gyilkosság” színévé is lesz, hiszen ez a szín, a kiömlő vér színe a Hatvanihoz hűtlen Máriának (Szakács Hajnalka) és családjának a pusztulásakor is dominál a színpadon. A család pusztulása amúgy is több szempontból kulcsfontosságú az előadásban. Egyfelől kulcsfontosságú Hatvani megkísértésének folyamatában: hiszen Mefisztó a Mária általi „megcsalatással” mutatja meg a tudós professzornak, hogy az emberek között, idézem, „nincs ártatlanság, hűség, hit és bizalom”, azaz épp azok a tulajdonságok hiányoznak, amelyekben Hatvani addig hitt, s amelyeket isteni eredetű attribútumuknak tartott. Másfelől kulcsfontosságú ez a jelenet amiatt is, mert ettől a madáchi „kiábrándítási” motívumtól kezdve érezhetjük azt, hogy micsoda ereje, mekkora teremtő ereje van a kimondott szónak. Hiszen Hatvani ekkor, azaz Mária hűtlenségét megtapasztalva, ugyan „véletlenül” mondja ki, hogy „vigye el az ördög”, ám a kívánalom Mária és családja tragikus halálával nyomban be is teljesül. Itt érezzük először, hogy az ördög ugyanúgy képes teremteni, ugyanúgy képes alkotni, mint az Isten, csak épp ellenkező előjellel. S a szó erejével nemcsak halált képes teremteni, hanem szerelmet is – ahogyan azt a II. felvonás elején, a minden szempontból lenyűgöző, a színészi játékot tökélyre vivő „színház a színházban” szituációban látjuk. Ahol az egyébként végig gyönyörűen artikuláló garabonciások (Papp István, Pál Hunor és Janka Barnabás) itt Búbocskaként, Flóraként és Jobbfyként tökéletes ördögi hangokat adnak ki magukból, szerelmi vágyukat ördögi rigmusokba tudják csomagolni, első ránézésre erősen kifigurázva az ördög teremtő erejét. De csak első ránézésre, mert a parodizálásuk, a kifigurázásuk éppen a „túljátszottsága” miatt elgondolkodtató: a hatalom természetéről is szól. Arról, hogy ki kinek van a kezében, a birtokában. S ez a megmosolyogtató, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató jelenet – amely a rendező koncepciójának kohéziós erejét is tükrözi – fogja mintegy felvezetni Hatvani „megvilágosodását”, aki a darab végén rájön a turpisságra, az ördögi „játék” lényegére. Arra, hogy az ördögi megkísértéssel, illetve annak kísérletével elvették tőle a döntés jogát, az önmaga felett gyakorolt hatalmát. Azaz az életét. Amit az életét (is) szimbolizáló vörös-fekete ruhájában azonnal visszakövetel. S vissza is kap, hogy azután tisztes, nagyra becsült debreceni polgárként temethessék el.
A Könczei Árpád zeneszerzőnek köszönhetően rendkívül változatos, élő(!) zenével és kórussal kísért előadás dinamikáját tovább növelik azok a legapróbb részletekig kidolgozott, a lelkiállapotokat érzékeltetni képes, tökéletesen megkoreografált mozdulatok, amelyek Katona Gábor táncos-koreográfus munkáját dicsérik. A zene és a mozgás összhangja leginkább talán a három pokolfajzat, Nátha (Nánási Brigitta), Rüh (Zeck Júlia) és Kankó (Szanyi Sarolta) játékában érhető tetten, akik hol „söndörödve-pöndörödve”, hol pedig már-már drasztikus erőt kifejező mozdulataikkal önmagukban érzékeltetni képesek az Ördög és az Isten háttérben dúló, folyamatos, és mindig változó harcát.
Az előadásban problémát véleményem szerint a mennyországot szimbolizáló fehér szín jelent. Ennek a színnek az alkalmazása ugyanis némileg elhibázott: az még a kisebbik gond, hogy az angyalokat játszó gyermekkórus szerepeltetése a giccs határát súrolja, a nagyobb probléma a Miske László játszotta Isten megjelenítésével van. A keresztény kultúrkörben Istent ugyanis nem lehet, nem szabad megtestesíteni, antropomorfizálni. Az alakja tabu. Ezért talán szerencsésebb lett volna, ha Miske László a kálvinista Rómában játszódó darabban nem egy katolikus papra emlékeztető fehér jelmezben mutatkozik meg, hanem mindössze a kulisszák mögött, és csak hangként van jelen. Csak hangként a jelenléte, az ereje véleményem szerint erősebb, hatásosabb lenne. Az angyali gyerekek is jobb volna, ha a kulisszák mögül énekelnének, s mennyországként mindössze egy fehér lepel jelenne meg a színen. A színész és a kórus hangjának ereje miatt ez egyáltalán nem törné meg a fekete-fehér kettősét, a két erő harcának színekkel történő érzékeltetését. Hiszen a szövegből úgyis tökéletesen érződik az állandó isteni jelenlét, ugyanúgy, ahogyan az állandó ördögi jelenlét is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utolsó, rendkívül ötletes jelenet: Lucifer modern, az AC/DC együttestől kölcsönzött dala, amelyből világosan kiderül: az lehet, hogy az Isten vagy az Ördög időnként háttérbe szorul, időnként, ahogy a darabban elhangzik, „tetszhalottá” válik, de valójában mindig velünk van, ma is, modern korunkban is irányít. A kérdés már csak az, hogy az egyes ember, bizonyos életszakaszaiban, éppen melyik erő irányítása alá kerül, vagy épp melyikkel szeretne „játszani.”
Gyürky Katalin
Hozzászólások