A debreceni Apolló moziban a 6. Magyar Filmszüret keretében 2022. február 2-án Demián József magyar-román koprodukcióban készített alkotása is terítékre került. A film címéül Rembrandt egyik híres festményének a címét, az Éjjeli őrjáratot „vette kölcsön” a rendező, ami, látva az alkotás éjszaka zajló, rejtélyes eseményeit, egyáltalán nem tűnik öncélú és véletlen döntésnek.
A film tulajdonképpen egyetlen éj eseményeit tárja elénk. Egy nagyon bizarr, különös helyzetet, ami egy nagyvárosban – a helyszínek, a román-magyar koprodukció, valamint a filmben szereplő jórészt román színészek alapján –, valószínűleg Bukarestben játszódik. Az itteni színház színművészei épp az Őrjárat című darabot próbálják, ami közben valamiért az öltöztetőnő megsértődik, ezért az öltözőt a színészek összes utcai holmijával, lakáskulcsával, telefonjával együtt bezárja, és távozik a színházból. A próbán részt vevő színművészeknek így a színpadi jelmezeikben kell elindulniuk haza, ugyanis a színház riasztórendszere egy idő után megszólal, ha valaki túl sokáig tartózkodik bent az épületben.
Demián József filmjében azonban az a csavar, hogy mindez csak az utolsó részben derül ki. Addig csak találgathatunk, hogy mit keres egy prostituáltnak, egy rendőrnek, egy benzinkutasnak öltözött alak, vagy a kedvesével az éjszakában a különös vízióit kergető személy – mint azt később megtudjuk –, maga a rendező az utcán késő éjjel, és miért keveredik bizarabbnál bizarabb szituációkba. Az előbb azt írtam, hogy ennek meg annak öltözött személy. Nem véletlenül, hiszen – és itt az újabb csavar Demián filmjében – mivel kezdetben nem tudjuk, hogy ők a színházból a jelmezükben „kiszabadult” színészek, nem is értjük, hogy amikor a rendőr például igazoltatni szeretné a prostinak kinéző hölgyet, az mindezt miért kéri ki magának. Vagy hogy a benzinkutas hazafelé battyogva miért rimánkodik az egyik ház lakójának, hogy adja neki kölcsön a telefonját, hadd szóljon haza.
Aztán, amikor egy bohóc kinézetű hölgy felszáll az éjszakai vonatra, már kezdjük sejteni, hogy itt tényleg nem civil embereket látunk e kései órán bolyongani. S lassan kiviláglik Demián zseniális koncepciója is: a jelmezes színészekkel történő civil események arra világítanak rá, hogy a színészlét és a civil élet között mennyire vékony a mezsgye, hogy mennyire nehéz egy-egy szerep eljátszása után azt nem kivinni az utcára, nem benne maradni az adott karakterben. Például rendőrt játszva – és itt rendőrruhában az utcán – nem odamenni az épp prostinak öltözött, és az igazi rendőrség által épp vegzálni kezdett kolléganőhöz „rendőrként” segíteni.
Vagy hogy a filmben játszó számos román művész mellett a kevés magyar színészek egyikének, a Mátray László alakította rendezőnek mennyire nehéz odakint, az utcát járva nem jelenetekben gondolkodnia, nem egy újabb történetet szőnie az előadása szövegkönyvéhez a civil emberekkel történő interakciója során. És igen, az itteni rendező valóban képtelen leállni, és ha lehet, az összes itt láttatott közül a legszürreálisabb szituációba belevinni a színésznő kedvesét is.
Demián filmje ugyanakkor a színházi „háttérmunkások” nehéz sorsára is rávilágít. Mert az utolsó jelenetből az is kiderül, hogy a film első képkockáin magát színésznőnek kiadó Cara – aki egy Sebi nevű urat épp prostituáltként fogad a lakásán – nem is színésznő, hanem a színház sminkese. Aki a színházban tapasztaltakat úgy viszi ki a való életbe, úgy folytatja az ott látottakat, hogy épp prostit játszik. Ez esetben valóban, valójában. Mert a játék erejével sminkeséként már ő is tisztában van.
Színház és élet, játék és valóság bizarr keveréke, összefolyása tehát ez a nem mindennapi művészfilm. Azt gondolom, hogy a 6. Magyar Filmszüret egyik legerősebb alkotása.
Gyürky Katalin