A fiatal színésszel, Janka Barnabással a Szélfútta levél főszereplőjével a darab debreceni bemutatója előtt beszélgettünk.
– Az egyik, korábban veled készült interjúban azt olvastam, hogy elsőre azért nem vettek fel a színművészeti egyetemre, mert Zsámbéki Gábor véleménye szerint „túl korrekt” vagy ehhez a szakmához. S hogy később, a sikeres felvételivel, a diplomával, s főleg, jó pár, a férfias, keményebb jellemedet jobban kidomborító szereppel a hátad mögött hogyan tetted helyre ezt a mondatot magadban. Most viszont, a Szélfútta levél próbafolyamatát látva, azt gondolom, hogy ehhez a szerephez – a fiatal Mensáros László színpadi megidézéséhez – megint inkább erre a „túlkorrektségre” van szükséged.
– Úgy gondolom, hogy Mensáros László, aki ikonikus alakja a magyar és a debreceni színjátszásnak, nem volt megosztó személyiség. Mindenki, vagy legalábbis a legtöbben szerették. S próbált ebben az ’56-os szituációban is egy korrekt középutat találni, hogy senkit se bántson abban a szituációban, amikor mindenki egymás fejét követelte, még a párttársak is. A Zsámbéki emlegette korrektség pedig teljesen nem tudott „elmúlni” belőlem, s ezt a tulajdonságomat most valóban van alkalmam ebben a szerepben kamatoztatni.
– Igen, Mensárosnak ez a tulajdonsága nagyon szépen kidomborodik a darabban akkor, amikor ugyanabba a börtöncellába rakják Darvas Ivánnal – akit most Kovács András kollégád alakít –, s aki láthatóan nem tudja ilyen „korrekten” kezelni a vele történteket.
– Akkorra már Mensáros túl van a kihallgatásokon, a koholt vádak alapján történt bírósági tárgyaláson. S az emlékirataiból tudjuk, hogy a kihallgatások sokkal jobban megviselték, mint a börtön, hisz ott olyan dolgokat kellett magára vállalnia, s ezekről a dokumentumokat aláírnia, amiket sohase tett meg. Így a börtönben már egy sorsába beletörődött embert látunk, szemben a dühöngő és tomboló Darvassal, aki ekkor még lázad a sorsa ellen. Mensáros ekkor már Isten felé fordult. Amit addig a színház töltött be az életében, azt a börtönben felváltja a hit. S vezeklésként éli meg a vele történteket, egyfajta büntetésként a vétkei miatt. Míg Darvas materiális alapokon áll, a törvényt kéri számon, Mensáros ekkorra már a földi törvényeken túl van, azokon túl gondolkodik.
– Ebből a szempontból érdekes lehet, hogy Te magad vallásos vagy-e?
– Igen, vallásos vagyok, s gyakorlom is a hitemet. Mensáros katolikus volt, én református vagyok, de azt gondolom, hogy az a fajta vallásosság, ami Mensárosban jelen van, bennem is megvan. Egyébként is azt vallom, hogy én egy közvetítő vagyok a színpadon a Jóisten és a közönség között. Ez egyfajta alapvetésem, s minden további csak erre épülhet.
– Ezt általánosságban érted, minden szereped esetén így gondolod?
– Igen, ez azt gondolom, hogy akkor is igaz, ha intrikust játszik az ember, akkor is, ha vígjátékban szerepel, s nagyon szerencsés, hogy ez az elképzelésem a vallásos Mensáros gondolkodásával, őt megformálva most találkozni tud.
– A vallásosságotok tehát nagyon erős párhuzam kettőtök életében. Érzel-e más párhuzamokat Mensáros és a saját sorsod között? Ezt azért is kérdezem, mert azzal, hogy egy színészikont kell alakíts, eléggé mélyvízbe dobtak. Első főszerepként egy ilyen szerepet eljátszani, egy ilyen színésztársat megidézni a színpadon nem lehet egyszerű feladat.
– Amikor a feljegyzéseit elolvastam, úgy éreztem, ő is ugyanolyan kételyeket fogalmazott meg magában a pályája elején, mint most én: elég tehetséges vagyok-e, alkalmas vagyok-e a pályára? Ráadásul ő is Debrecenben kezdte a színészetet, mint én, s a Hamletben ugyanúgy őrlődött, Hamlet ugyanúgy „szakadt rá”, mint most énrám azzal a Hamlet-jelenettel kapcsolatban, amit a darab részeként játszanom kell. Az ő mondatait ugyanitt a debreceni színpadon állva mondani, azt érzem, óriási felelősség, mert mindenkiben él egy Mensáros-kép, s még a gyerekei is meg fogják nézni a darabot. De épp azért, mert sok vele a párhuzam, próbálok magamból kiindulni, s amire jelen pillanatban képes vagyok, azt mindet belerakni az ifjabb Mensáros alakjába.
– A darabban azonban nemcsak egy, már elhunyt színészikont idézel meg, hanem élő színészlegendákkal – Csikos Sándorral, Szilágyi Tiborral, Kubik Annával – is van szerencséd együtt játszani. Tőlük a próbafolyamat során mi mindent tudtál ellesni, megtanulni a szakmáról?
– Mivel én az Ady Endre Gimnáziumba jártam, Csikos Sándor tanár úrtól – akiről elmondható, hogy legalább száz, ma is játszó színészt tanított – már akkor fantasztikus alapot kaptam. Rendezőként is ugyanazokat mondja el, de már más perspektívából, más elvárási rendszerben, ami nagyon jó, s ehhez is nagy segítség a közös múltunk. Kubik Annával, Szilágyi Tiborral azonban most játszottam együtt először, s mindkettőjüktől a munkával kapcsolatos mérhetetlen alázatot lehet, s kell is eltanulni. Kubik Anna például hiába nem főszerepet játszik, de az a jelenet, amelyben jelen van, s ahogyan azt próbálta, példaértékű. A Szilágyi Tiborral való találkozásom pedig azért csodálatos, mert a próbafolyamat során soha nem alkudott meg, de nem saját maga miatt, hanem azért, hogy az egész darab jobb legyen, az egésznek a működését akarta végig jobbá tenni. Ő egy Kossuth- és Jászai-díjas érdemes művész, de a díjakból itt semmit sem láttunk, csak az ember volt ott velünk, és ez kifejezetten megnyugtató volt. Mertem próbálni előtte, mert a próbafolyamat alatt nem problémákat generált, hanem mindig a megoldásokat kereste.
– Ezután a csodálatos szerep után milyen szerepálma lehet az embernek? Van-e olyan főszerep, amit nagyon szeretnél eljátszani?
– Majd idővel, kissé idősebb koromban nagyon szeretném Ibsen Nórájából Torvaldot, Az ember tragédiájából Lucifert eljátszani, a Shakespeare-darabok közül pedig a Macbeth foglalkoztat nagyon. De egyébként a vígjátékok is nagyon érdekelnek. S igazából nem az a lényeg, hogy főszerepet játszik-e az ember, vagy sem, mert egy kétmondatos szerepben is lehet hazug, s igaz módon játszani. S ez utóbbira kell törekedni, akármekkora is a szerep.
– Azt is olvastam egy korábbi interjúban, hogy a színművészetis csoporttársaiddal rendkívül jó volt a kapcsolatotok. Tudsz-e velük találkozni, meg tudod-e őket nézni esetleg, vagy most erre nincs lehetőséged?
– Keveset találkozom velük, alig tudtam pár embert megnézni színpadon, amióta végeztünk. De hiányoznak, nagyon. A Friss Junior Príma-díjasok, Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila annak idején létrehoztak egy alkotói műhelyet az Athéni Timonnal, ami azóta is működik, s aminek mindig is a részese voltam. S ott, akkor, létrejött a barátságon túl egy szakmai szövetség is közöttünk. Ezt az időszakot azonban – s ezt mindannyian így gondoljuk – úgy kell felfognunk, mint egy gyakorlati időszakot, amelyben meg kell erősödnünk, s majd úgy is lesz olyan helyzet, amikor újra fogunk tudni együtt játszani. Például már ebben az évadban jön Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila rendezni A szalontai Hamlet–kört, amelyben benne leszek. De rajtuk kívül is minden egyes csoporttársam – Csapó Attila, Tóth András, Zoltán Áron, Tóth Jankó – akinek a felépüléséért nap mint nap imádkozom -, vagy a lányok: Szabó Erika, Zsigmond Emőke, Mészáros Blanka, Bach Kata – rendkívül hiányzik, s nagyon örülök a sikereiknek.
-Szerintem ez fordítva is igaz: nyilván ők is nagyon figyelnek rád, s most nagyon büszkék, hogy az ifjabb Mensáros Lászlót testesíted meg a színpadon. Köszöjük az interjút!
Gyürky Katalin
Hozzászólások