Mai világunkban, ahol a „szeretlek” illetve a „szeretet” szó – főleg így a karácsonyi ünnepek tájékán – rengetegszer, de sokszor kiüresedve, mindenféle mélyebb tartalom nélkül hangzik el, készült egy olyan francia film, a Különleges életek, amely megmutatja: a szó mögött állhat nagyon komoly érzelem és odafigyelés. S ami különösen érdekes, hogy még csak a hagyományos értelemben vett családi vagy vérszerinti kötelék sem kell hozzá, hogy ez az érzelem továbbra is működőképessé tegye a világunkat.
Olivier Nakache és Eric Toledano filmje valós eseményt dolgoz fel: epilepsziás illetve súlyosan autista emberek gondozásával foglalkozó, egymással „összedolgozó” két franciaországi szervezet: az Igazak hangja és a Fészek napi munkájába nyújt bepillantást, amely munkát – s ezt a film első kockájától az utolsóig érzékeljük – a „szív és a hit” vezérli. Ezek a szavak ebben az esetben azonban tényleg nem elcsépeltek: a két intézmény vezetője önmagát, a privát életét és annak egyetlen percét sem kímélve és sajnálva olyan fogyatékkal élő embereket fogad be, akiket az állami egészségügy „levetett magáról”, mert a másságukkal, az érzelemkitöréseikkel, illetve a látszólag kezelhetetlen agresszivitásukkal nem tud mit kezdeni. Az Igazak hangját vezető Bruno (Vincent Cassel) azonban arról híres, hogy „mindenre talál megoldást”, s ha sokszor nehézségek árán is, de a Fészket vezető Malik (Reda Kateb) segítségével befogadja az addig pusztán gyógyszerekkel kezelt, leszedált betegeket. S a munkatársaival a gyógyszerek helyett valóban szívvel-lélekkel, szeretettel, az „ő nyelvükön” szól hozzájuk és bánik velük: gondolok itt az alkotás szívbemarkoló lovasterápiás jeleneteire vagy a korcsolyapályán velük eltöltött időre.
A fogyatékosok felé irányuló végtelen szeretet azonban még több érzelem meglétét feltételezi ebben a filmben: Brunóék ugyanis nem hivatásos ápolókkal dolgoznak együtt, hanem önkéntesekkel, akiket ők maguk képeznek ki erre a rendkívül összetett feladatra. Célt, biztonságot, életkilátást adnak ezzel olyan elkallódó félben lévő fiataloknak, akik nélkülük valószínűleg az utcán vagy egy sikátorban végeznék. A szeretet, az odafigyelés tehát a gondozóknak is jár, még akkor is, ha ezért cserébe komoly munkát kell a rájuk bízott gondozottakkal végezniük. De a hangsúly itt sem a munkán van, hanem az érzelmeken: a mindenféle vér és családi kötelék nélkül megkapható hálón, amely megtart, fenntart, értelmet ad a létezésnek, s amelybe mindegy, hogy honnan, milyen bőrszínnel vagy vallási hovatartozással érkeztél…
Olivier Nakache és Eric Toledano alkotása ebből a szempontból is rendkívül tanulságos: a két intézményben mind a gondozottak, mind pedig a gondozók között egyaránt vannak muszlimok, zsidók, keresztények, fehérek és feketék. De ez itt nem számít: zsidó etet muszlimot, keresztény karol fel ateistát, fekete bőrű istápolja a fehér bőrű, fogyatékkal élő embertársát. Brunóéknál tehát a „mindenki egyért, egy mindenkiért” elv érvényesül.
Miközben a két vezetőnek – hiszen nem államilag „jegyzett” szervezetekről van szó – a bürokráciával, a jogrendszerrel is napi szinten meg kell küzdeniük, nap mint nap bizonyítaniuk kell, hogy miért is van égető szükség rájuk a társadalmon belül.
A szív hangjai tehát itt adottak, a hit pedig egyáltalán nem a vallási hovatartozásra, s az abból fakadó esetleges kirekesztésre utal, hanem annak a reményére, hogy ez a magatartás az egyetlen működőképes és főleg humánus útja ezeknek a fogyatékkal élő embereknek az emberként, s nem „leszedálandó szobanövényként” való kezelésére. Hit tehát a Különleges életek című film a szeretetben, az összetartozás erejében, a toleranciában, az egymásra való maximális odafigyelésben.
Életem egyik legszebb filmes alkotását láttam tegnap a debreceni Apolló moziban. Mérhetetlenül egoistává és individualistává váló világunkban mindenkinek kötelezővé tenném a megtekintését, hogy rádöbbenjünk: ha nem figyelünk oda, micsoda értékeket hagyunk lassan teljesen kiveszni a világunkból, csak és kizárólag azért, mert már nem a másikra, hanem csupán magunkra figyelünk először is, másodszor is… és sokadszorra is…
Gyürky Katalin
Hozzászólások