Szívtelen gyilkosság a hosszú hétvégén

Állok a konyha ablakában, kezemben a fiam, s látom, hogy az örök tekergő tacskó hosszú idő után ismét bemerészkedett a szemben lévő cég udvarára. Nem is csoda, ennek a tacsinak ott lakik a nagy szerelme: egy öreg, jámbor németjuhász. Őket sosem érdekelték a méretbeli kölönbségek, a tacsi udvarolt, a farkaskutya fogadta.

Hirtelen eszembe jut, hogy mi lesz abból, ha meglátja a könnyed szerelmi táncot a nemrég odaköltöztetett fiatal kan juhász. Ő vadabb, feketébb, ha belenézel a szemébe, térdre kényszerít, s bevallod minden bűnöd.

Még nem is érek gondolatom végére, amikor az udvar hátuljából előkullog az ifjú kan, és sem Istent, sem embert nem nézve belerondít kettejük játékába. Ő nem játszani akar, ő ölni akar, s torokra megy.

Fiamat gyorsan átadom jajveszékelő feleségemnek, bújok a papucsba, s eszeveszetten rohanok a csatatérre. Kirohan a szomszéd is, egyszerre érünk oda, zihálunk, ijesztünk, felkapunk egy követ is, de nehéz a dolgunk: az egyik juhász mentené a barátját, a másik meg ölni akar. Úgy igazán, úgy ösztönből. Ketten kétfelé cibálják a szerencsétlen, immáron néma ebet. Ember és állat között pedig ott az az átkozott kerítés…

Néma csönd, majd ijesztésünkre nagy nehezen enged a gyilkos száj.

Mind a négyen nézünk egymásra: a gyilkosok is másért, az emberek is másért.

Rohanok a gazdához, mosolyogva fogad, amíg nem mondom, hogy nagy baj van, jöjjön gyorsan.

Mire visszaérünk, a tacskó már pislogás nélkül, kilógó nyelvvel, vérző sebekkel fogad minket. „Hát megint kiszöktél, te kis hülye! Nincs mit tenni, szegénynek ennyi volt, az utolsókat rúgja. Segítsetek, emeljük át valahogy a kerítésen, hazaviszem, eltemetem” – így a gazda.

Lassú és szomorú lépésekkel, egy hólapáton visszük haza az éppen még vergődő tacskót, sokat látott gazdája szemében könny, szíve egy kőszikla. A felesége az ajtóban áll, döbbenetében csaknem elájul.

Hogy ki a felelős? Pont lesz.rom. Ezt a napot úgysem feledi senki. Soha.

SKB