Drew Hancock első nagyjátékfilmje – bár még alig kezdődött el az idei év -, de eddig 2025 talán legnagyobb meglepetése: a Társ olyan meghökkentő „eleganciával” ötvözi a science fiction, a pszichológiai thriller, a horror, valamint a romkom műfaját, hogy az párját ritkítja.
Az elegancia szót nem véletlenül tettem idézőjelbe: néző legyen ugyanis a talpán, aki a sablonosan romantikusnak induló történet első nagy fordulatánál nem ugrik fel a székből, és hagyja ott a mozitermet. S amiért nem teszi – legalábbis, amikor én néztem a filmet, senki se állt fel –, az épp az elsőfilmes rendező zseniális és nagyvonalú húzása. Amikor ugyanis kiderül – és ennyit muszáj spoilerezzek -, hogy a hétvégi villába érkező fiatalok közül az egyik pár nőtagja, Iris (Sophie Thatcher) nem élő ember, hanem egy, a partnere, Josh (Jack Quaid) által megrendelt és beprogramozott robot, ez az éles váltás olyan könnyed eleganciával van megoldva, hogy rögtön „meg is bocsátunk” érte. S mivel ezáltal a nem várt húzás által mintegy „beavatódunk” ebbe a különleges alkotói világba, a többi fordulatot már könnyedébben is vesszük.
Mert hogy fordulatból van bőven Hancock filmjében, s ezek a fordulatok egytől egyig felérnek a hipermodern világunk kritikájával. Azon túl ugyanis, hogy a nyakunkon lévő mesterséges intelligencia káros és elembertelenítő hatásának ferde tükre a film, amikor azt sugallja, hogy egy minden szempontból jól szituált fiatalember a mai világban már csak egy robotbarátnővel lehet boldog, a további sztori a még hús-vér emberek érzelmeiről és erkölcseiről is rendesen lerántja a leplet. Hiszen a sci-fi szál, vagyis a robotbarátnő, egy másik pár esetében pedig a robotbarát szerepeltetése mellett a film pszichológiaithriller-vonulata, az, ahogyan az ember manipulálja és maga alá próbálja gyűrni a robotpárját, nem mást, mint a bántalmazó kapcsolatok „térképét” dobja az arcunkba.
A film azonban még ennél a dupla kritikánál sem áll meg. Az emberek és robot párjaik egymás ellen fordulása ugyanis egy kitervelt, Irisbe beprogramozott gyilkosság kapcsán kerül előtérbe, amely gyilkosságot a háztulajdonos, orosz származású Szergej (Rupert Friend) ellen azért kell a robotlánynak elkövetnie, hogy a pénzét a társaság többi tagja magáénak tudhassa. A nyerészkedés, a haszonvágy, a pénzhajhászás mint jelenkori mozgatórugó előtt tehát szintén tükröt tart a film, s rámutat arra, hogy mindez még egy normális, ember-ember közötti szerelmi viszonyt is tönkre tud tenni, hát még egy ilyesfajta, ember-robot közötti „románcot”.
Igen ám, de a fordulatok sora még ezzel sem ér véget: Iris és a másik robot – akinek kilétét itt most nem fedem fel, jöjjenek rá önök, hogy a társaságból ki az – egy idő után ugyanis sokkal mélyebb érzéseket mutatnak, mint a pénzéhes és manipulatív emberek. Újabb döfés ez a rendező részéről a mostani, félelmetes világunk felé: tényleg ennyire önzők, érzéketlenek, kegyetlenek és elhidegültek lennénk? Tényleg kihalófélben van belőlünk minden emberi érzés, ha még egy robot is „le tud bennünket pipálni” ilyen téren?
Hancock filmje tehát egyáltalán nem azt nyújtja, amit várunk tőle: a romantikusnak induló szerelmi történet kliséit igen hamar ledobja magáról, és apokaliptikus képet fest az ember és (az ember manipulálta) robotok nem is oly távoli jövőben megvalósuló „együttéléséről”. Amiben – lásd a horror elemeit is a filmbe becsempészve – sajnos több lesz a vér, mint az igaz érzelem. Az ember oldaláról legalábbis biztosan.
A Társ című, minden szempontból megdöbbentő alkotást keressék az Apolló mozi repertoárján.
Gyürky Katalin
Hozzászólások