Nem veszi észre, hogy kinyitom az ajtót és leveszem a szürke kardigánomat a fogasról. Az ágyon fekszik, a fal felé fordul, nem mozdul. Pedig nem alszik. Ilyenkor sosem alszik, csak elfordul, néha megszívja az orrát, és a körmével kapargatja kicsit a falat ott, ahol végigfut az a nagy repedés a sarokban. Nem fáj, szép életem, mondja aztán mindig, és két kezébe fogja az arcomat. Ilyenkor mindig félek Apácskától, és nem akarom, hogy újra bántsa Anyácskát. Anyácska azt mondja, nem kell félni, Apácska jó ember, ő volt a hibás különben is, minek ment át megint a szomszédba Árpihoz cukrot kunyerálni. Pedig Árpi szívesen ad nekünk cukrot, meg bármit, amit kérünk. Mindig mosolyog Anyácskára, néha még a vállára is ráteszi a kezét, úgy mondja, hogy gyere csak, Inci.
Anyácska nem mozdul. Hiába simogatom, nem fordul felém, nem néz rám. Egyedül vagyok, nem tudok szólni senkinek. Belebújok a szürke kardigánba, kilépek az ajtón. A környék csendes, csak a kutyák ugatnak a szomszédban. Árpi biztos megint elemelt valamit a faluból, hangos veszekedés hallatszik a házuk felől. A felesége nem szereti, ha csak úgy hazahoz valamit, aztán meg jönnek a rendőrök egy-két napon belül úgyis. Anyácska biciklije az udvar közepén hever ledobva. Már régóta nincs rajta pedál, egy hegyes csonk van a helyén, folyton lecsúszik róla a lábam. Kitolom a földútra a biciklit, felülök, és elindulok a faluba. Apácska biztos a kocsmába ment, ilyenkor mindig ott találjuk. Múltkor is már egészen besötétedett, mire sikerült az öcsémmel rávennünk, hogy most már jöjjön haza. Ott fog ülni megint, szorongatja a poharat, a bütykök elfehérednek a kézfején.
És véres. Anyácska nem mozdul. És véres. Vérzik az orra és a füle is. Tekerek végig a faluba vezető poros úton. Anyácskára gondolok és arra, hogy mit mondok majd a nővéremnek és az öcsémnek, mikor hazaérnek.
A kocsma előtt sokan vannak, hangosan beszélnek és röhögnek. Elhallgatnak, mikor ledobom a biciklit a bejáratnál, és belépek a kocsma ajtaján. Nehezen szokja meg a szemem a benti sötétséget, eltart egy darabig, mire ki tudom venni a pultot és a kicsi, kerek asztalokat. Apácska a szokásos helyén, a legtávolabbi asztalnál ül, egyedül. Elindulok felé, közben Tibi bácsi a pultnál végig engem figyel. Az asztal mellé érek. Apácska nem fordul felém, csak néz a távolba, előtte üres üveg és poharak. Hiába szólítom, nem figyel rám. Többször is mondom neki, jöjjön haza, Anyácska nem mozdul. Csak néz maga elé, a szája széle néha megrándul. Megfogom a karját, ekkor hirtelen rám néz, szigorúan, mint egy idegenre. Úgy néz rám a sötét szemeivel, mintha sosem látott volna ezelőtt. Megijedek, elengedem a karját, hátrébb lépek az asztaltól. Ő visszafordul, és tovább bámulja a kocsma koszos falát. Rohanni kezdek kifelé. Felcibálom a földről Anyácska biciklijét, érzem, hogy sírnom kell, a torkomat szorongatja valami, a szél befúj a kardigánom alá, fázni kezdek.
Olyan gyorsan tekerek, ahogy csak bírok. Mikor az utca elejére érek, már messziről látom az embereket. A szomszédok mind ott állnak az út közepén, körbeveszik a rendőrautót. Árpi és a felesége is az utcán ácsorognak, biztos megint Árpiért jöttek a rendőrök, azért sír annyira a felesége. Mikor közelebb érek, látom, ahogy a nővérem és az öcsém kilépnek a házunkból. A nővérem odarohan hozzám, a kezemet szorítja, kiabál. Nem hallom, mit mond, csak azt látom, hogy mozog a szája és sír. Semmit sem hallok, távolodnak a hangok, a zajok, csak a rendőrautó lámpája villog folyamatosan. Anyácska biciklije mellettem hever ledobva a porban, szédülni kezdek.
Hozzászólások