A debreceni Apolló mozi 9. Skandináv Filmfesztiválja keretében 2022. szeptember 5-én, az országos bemutatója előtt bő két héttel a svéd rendező, Ruben Östlund legújabb, Arany Pálma-díjas alkotását, A szomorúság háromszögét lehetett megtekinteni. A magyar nézők körében is kedvelt, egy családapa kálváriáját láttató Lavina, és a válságba került kurátor hányattatásait bemutató A négyzet című filmjei után az alkotó ismét kizökkenti a befogadót a megszokott kerékvágásából: a moziba beülők kellemes(nek érzett) hangulatát pár jelenet alatt kínzó szembenézéskényszerré változtatja.
Annak érzékeltetésére, hogy mindezt hogyan éri el, a film címéből szeretnék kiindulni. A szomorúság háromszöge ugyanis önmagában utal a film szerkezetére és a felépítéséből adódó tematikájára. Östlund három epizódot gyúr egy alkotássá, ahol a részeket nemcsak a két főszereplő, a mindhárom etapban jelenlévő modell-influenszer pár, Carl (Harris Dickinson) és Yaya (Charlbi Dean Kriek) személye köti össze, hanem az is, hogy három, egymástól jól elkülöníthető, ám valójában nagyon is összefüggő, húsbavágó, szomorúságra okot adó társadalmi problémát láttat.
Az első rész, ha tetszik, a háromszög egyik csúcsa Carl és Yaya története, amely a mai, 21. századi nő-férfi viszony válságára ébreszti rá a nézőt. Az első jelenetek, amelyek Carl egyik sikertelen modell-castingjáról tudósítanak, megágyaznak a fiatal srác későbbi, a barátnőjén, Yayán lecsapódó frusztrációjának: a castingot követően egy, Östlundra jellemző hosszú snittekből álló vacsorajelenetben találkozunk a párral, ahol a ki fizeti a számlát? kérdés banalitása mögött a női-férfi szerepek kaotikussá válása, a ki viseli egy kapcsolatban a nadrágot?, ki kinek van alárendelve? problematikája jelenik meg, pusztán azáltal, hogy egy, egyébként az átlagnál jóval magasabban fizetett szakmában épp kinek: a nőnek vagy a férfinak megy-e a jobban a szekér? S a vészcsengő már itt kigyullad bennünk – tehát Östlund megint elérte, amit akart: már ekkor kínosan feszengünk, hisz jól nézünk ki, ha egy szerelmi kapcsolatot a pénzbeli lehetőségek, viszonyok határoznak meg, nem pedig a testi-lelki összecsiszolódás, a másik emberként, és nem holmi pénzeszsákként kezelése.
Ám mielőtt a tényleg így állunk mostanság a szerelmi viszonyaink tekintetében? kérdését feltennénk, fel mernénk tenni magunknak, máris ott találjuk magunkat a háromszög következő, második szögénél: a gazdagság okozta keserűségnél, paradox módon: a gazdagság okozta nyomornál. Főleg erkölcsi értelemben. A három epizódot összekötő Yayát és Carlt egy luxushajón látjuk viszont – az utazást a pár az influenszerkedéséért, tehát holmi magamutogatásért, ajándékba kapta -, ahol csak úgy hemzsegnek a mindenféle nációból származó új- és kőgazdag emberek. Van itt orosz milliárdos, a műtrágyagyártásból óriási pénzmennyiségre szert tevő Dmitrij (Zlatko Burić) a cicababa feleségével, Ludmillával (Carolina Gynning) az oldalán, itt utazik a konszolidált angol házaspár képében tetszelgő, ám fegyverkereskedelemből, illetve kézigránát-gyártásból meggazdagodott – elnézést, hogy kimondom – de gazember, és a barátnőjétől „mentesen” a hajón lebzselő, Rolex-szekkel dobálózó bájgúnár.
Tehát, a jól megfizetett modellszakma képviselői náluk is gazdagabb emberek társaságába csöppennek, és még náluk is romlottabbakéba. Ez a romlottság a hajó személyzetével való lekezelő bánásmódtól kezdve a mérhetetlen egoizmuson és beképzeltségen át a sznobizmusig számtalan formában megjelenik a filmben, hogy aztán a fagyi „visszanyaljon”: az egyébként nem túl gusztusos vacsorajelenetben, ahol a romlott hal és a tengeri vihar mindekiből mindent kihánytat, azt érezzük: ezek az emberek mintha az addig felhalmozott mérhetetlen mennyiségű pénztől lennének a rendező kénye-kedve szerint a testnedveiken keresztül megfosztva. Csakhogy oly hosszan és olyan mennyiségben történik mindez, hogy a fagyi itt nemcsak a gazdagokra, de Östlundra is visszanyal, amiért képes volt a „kevesebb több lett volna” elvet ezekben a jelenetekben maximálisan figyelmen kívül hagyni. Ráadásul még újat sem hozott, hisz aki látta a Nagy zabálás, vagy az Airplaine! című filmek hasonló részleteit, azoknak itt bizony nincs új a Nap alatt.
De vissza a háromszög harmadik szögéhez, A szigeten című részhez, amely amellett, hogy továbbviszi a pénz, a gazdagság témáját, a hatalom okozta elkorcsosulást tárja elénk. A pénz szerepe itt a leértékelődésében tér vissza: a teliokádott hajó zátonyra futása és felrobbantása után az utasok közül néhány túlélő – persze Carllal és Yayával – egy lakatlan szigeten találja magát, ahol rá kell jönniük: semmit se érnek az addig felhalmozott vagyonukkal, hisz itt, az életben maradásuk érdekében egészen más képességekre volna szükségük. A tűzgyújtás, vagy a zsákmányszerzés tudományára. S ekkor jön elő a hajó személyzetének az ideje: közülük is a jachton még „felmosótündérnek” nevezett Abigail-é (Dolly De Leon), aki mindezen képességek birtokában átveszi az irányítást a nála százszorta gazdagabb sorstársai felett is. És a megszerzett hatalmától mámorosan teljesen kivetkőzik önmagából.
És a három szög, a nő-férfi-viszony, a gazdagság és a hatalom okozta szomorúság itt ér össze háromszöggé: a hatalmat birtokló Abigail-nek való behódolásban, amely a szerelmi viszonyokat még alább ássa, a vagyonukat immár előnyökre váltani nem tudó gazdagokat pedig gyakorlatilag értelem nélküli ösztönlényekké silányítja.
Minderre a második részben egy valaki figyelmezteti a kompániát: a hajó kapitánya, Thomas – a lenyűgöző Woody Harrelson alakításában –, aki a kaotikussá váló vacsora után fennen hangoztatja marxista nézeteit. Csakhogy ezeket a közgazdasági tételeket nemhogy nem értik a hajó utasai, de mintha hallani sem akarnának az elveikkel ellentétes gondolkodásmódról, ami abban az – egyébként zseniális – rendezői fogásban nyilvánul meg, hogy az amúgy hangosbemondóba üvöltött szentenciák se jutnak el hozzájuk.
Amivel nem is lenne nagy baj, ha a film összességében a megdöbbentett, a komfortzónájából szándékosan kizökkentett nézőnek bármi kiutat mutatna abból a teljes nihilből, abból az erkölcsi tömegszerencsétlenségből, amelybe Östlund mozija szerint az emberiség – és a harmadik szög azt mutatja, hogy nemcsak a gazdagok, de a szegényebb néprétegek is – kerültek. Ezt azonban nem kapjuk meg, ami nem hinném, hogy alkotói hanyagság, inkább fura módon valamiféle optimizmus: annak hite, hogy ezt az arculcsapást látva mindenki hazamegy, és mélyen magába néz. Mint ember.
Gyürky Katalin
Hozzászólások