„Úgy vélem, nincs egy változatlan, igazi Csokonai, amelynek képéhez lehetne a pálya ettől eltérő jelenségeit mérni. Inkább az eszményei folytonosságához ragaszkodó Csokonait látom, aki a változó helyzetekben igyekszik eszményei lényegét sértetlenül, de korszerűen megőrizni és adekvát módon alkalmazni. Pályája a felvilágosult szemléletmód sajátos útját reprezentálja: megéli annak kiteljesedését, belső válságait, s ebből fakadó fordulatát, de ki nem lép kereteiből.” – vallja Csokonai Vitéz Mihály művészete kapcsán az egyik szakértője, Debreczeni Attila.
Hobo A magyar gavallér című, március 3-án a színházunk Horváth Árpád Stúdiójában bemutatott Csokonai-estje mintha ezt az eszményei folytonosságához a változó körülmények ellenére mindvégig ragaszkodó költőt tárná elénk. Estje céljaként ezért nem véletlenül a tréfát és valóságot jelöli meg: a tréfa és valóság érzékeltetését, amely két szó önmagában is híven tükrözi a felvilágosult költő boldogságeszményének kiteljesedését, majd eszménye élettel szembeni „harcát”, az élettel szembeni alulmaradását, s ezért a kiábrándulás, a magány fájdalmas megélését.
A művész a tréfa és valóság színpadi megjelenítéséhez egy másik jeles irodalomtörténész, Hermann Zoltán segítségét kérte. Kilencven alkotás további szelektálása után harminckét verset, levélrészletet, prédikációt és fordítást találtak koncepciójukhoz megfelelőnek, s a válogatás már önmagában figyelemre méltó. Hisz az életút felvázolásához – A Magánossághoz és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című vers kivételével – nem az „elcsépelt”, a minden általános és középiskolai tananyagban szereplő műveket találták a legalkalmasabbnak. Hanem olyan, legtöbbünk számára ismeretlen alkotásokat, amelyek színpadi „folyama” szépen visszaadja a pálya ívét: a humoros-gunyoros, pajzán-erotikus, a boldogságeszményt hirdető, Anakreón hatását tükröző művek után a Lilla-szerelem vízválasztó jellegét, majd a „kedv, remények, Lillák” elvesztését, s ezzel a mások boldogságát egyként kívánó, egyáltalán nem önző, nem individualista boldogság megélésének csökkenő, egyre fogyatkozó lehetőségeit. Ennek az ívnek a felvázolását szolgálja például a gúnyos, szatirikus Óda az árnyékszékhez, vagy az e korszakot meghatározó, címadó A magyar gavallér, a boldogságeszményt megélését igenlő Az én poézisom természete című vers. Hogy azután A tavasz című alkotással, melyben „az elérkezett tavasznak / Örömére minden örvend; / csak az egy vitéz nem örvend”, s a válogatás egyik legremekebb, mert a nagyközönség számára valóban ismeretlen darabja, Csokonai Vitéz Mihály utolsó levele Lillához felolvasásával, „Lili elvesztével”, s Komárom elhagyásával minden kiábrándulásba, A magánossághoz vezessen, s a rövid, de annál gazdagabb életút tragikus végének szimbóluma, a „fellengő hold” vegye át az esten a főszerepet.
Hobo azonban nem egyedül pengeti meg Csokonai költészetének húrjait. Hanem valódi húrok, két hegedű, két brácsa és egy cselló társaságában, azaz öt kiváló zenész és énekes (Szirtes Edina Mókus, Haraszti Krisztina, Csonka Gábor, Hegyaljai-Boros Zoltán, Kertész Endre) jelenlétében, akik – a válogatás unikális jellegéhez hasonlóan – szintén rengeteget tesznek hozzá az est különlegességéhez, igazi irodalmi csemege-jellegéhez. Hiszen olyan zenét varázsolnak a színpadon, amely valóban Csokonai korát idézi, s ahol a játékos versek hangulatához tökéletesen illő muzsikájuk szinte észrevétlenül komorul el, válik tragikussá a költő élete végének közeledtével. A zenekarvezető szerepét is betöltő Szirtes Edina Mókus nemcsak a versek megzenésítését vállalta magára, hanem sokszor együtt is énekel Hobóval. S valljuk be: Hobónak jól jön a segítség. Az időnként elbizonytalanodó, a prózában elmondott szövegekben helyenként a kellőnél hosszabb szüneteket tartó művésznek nagyon nagy támaszt jelent az öt fiatal muzsikus színpadi jelenléte: muzsikájukkal, s Szirtes Edina Mókus bármekkora teret betölteni képes hangjával bizony a főszerepet is át tudják venni, ha kell. S Hobo hálás ezért a segítségért: az est folyamán többször hangsúlyozza a mellette lévő „csapat” fontosságát. Szép gesztus ez a József Attila, Pilinszky János, Faludy György, Ady Endre életművének feldolgozása után most a mindössze harminckét évet élt költőzsenit megidéző előadóművésztől.
S szép gesztus, hogy az est végén Hobo nemcsak a zenésztársainak, hanem Debrecen városának, és a Csokonai Színháznak is megköszöni, hogy létrehozhatta ezt a produkciót. Pedig igazából a város tartozik neki köszönettel: hisz a megyeszékhelyünk által Kölcsey Ferenc-ösztöndíjjal megtámogatott előadóművész most is hű maradt önmagához. Célját, hogy a múlt értékeit közvetítse, továbbvigye, az összes többi költői estje mellett a debreceni poéta alkotásainak felidézésével is teljesítette. Produkciójával, amely nemsokára lemezen is meg fog jelenni, életben tartja városunk nagy költőjét. Köszönjük, Hobo, köszönjük, zenészek.
Gyürky Katalin










Hozzászólások