2023. január 12-én este különleges élményben lehetett részük azoknak, akik ellátogattak az Apolló moziba. A hivatalos premierje előtt bő egy hónappal láthatta a közönség azt a Darren Aronofsky rendezte A bálna című filmet, amellyel a valaha szebb napokat látott hollywoodi színész, Brendan Fraser visszatért a vászonra. Mégpedig egy kétszázhetven(!) kilós embert alakítva. A film vetítésén jártunk.
A Samuel D. Hunter drámájából készült adaptációban az, hogy a főhős, Charlie kétszázhetven kilós, persze önmagában rendkívül megdöbbentő, ám sokkal meghökkentőbb az, ahogyan a film retrospektív módszerrel élve két óra alatt felvázolja számunkra, hogy hogyan juthat el valaki odáig, hogy szó szerint halálra egye magát.
És talán ebből is érzékelhető, hogy az alkotás nem a kóros elhízást mint tényt helyezi a középpontjába – bár a Brendan Fraser alakította Charlie látványa önmagában is félelmetes –, hanem Charlie utolsó öt napját elénk tárva azokat a kapcsolatait elemzi, amelyek alapján kapiskálni véljük az állapota gyökereit.
Sőt, éppen amiatt, hogy ennek a testét mindenki előtt szégyellő, egyetemi kurzusait is online, kikapcsolt kamerával megtartó irodalomtörténésznek az emberi kapcsolataira fókuszál a film, nemcsak a kóros kövérség kiváltó okairól kapunk helyzetképet, hanem a főhős és az őt körülvevők pszichés tünetegyütteséről is.
Charlie-nak ugyanis – és ez a filmben elhangzó, múltat feltáró párbeszédek alapján derül ki – korábban egy volt tanítványával, Allennel volt kapcsolata, és emiatt a homoszexuális viszony miatt hagyta el annak idején a feleségét, Maryt (Samantha Morton), és az akkor nyolc éves lányát, Ellie-t (Sadie Sink). S most, ebben a borzalmas állapotában igazából már csak egyvalakire számíthat: az ápolónő Lizre (Hong Chau), aki nem más, mint az azóta öngyilkossá lett Allen testvére.
Talán ebből a csöppnyi spoilerezésből is érzékelhető, hogy a múltbéli események mindenkire, aki Charlie-t körülveszi, negatív hatással vannak. Arra az Ellie-re is, aki sok év után, érettségi előtt, és épp irodalomból bukásra állva keresi meg az apját, majd érkezik vele az édesanyja is, na meg egy hittérítő, aki az istenhiten keresztül akarja megváltani ezt a bálnára hízott embert.
S ettől kezdve merül fel a film kapcsán nagyon erőteljesen a kérdés: hogy vajon megmenthető, megváltható-e egy ember? Egy olyan ember, aki a szerelme halála után, életét értelmetlennek érezve nem lát más kiutat, mint hogy annyira kövérre egye magát, hogy az már összeférhetetlen legyen az emberi létezéssel.
S hogy van-e bárkinek joga beleszólni abba, hogy mit teszünk önmagunkkal, a testünkkel? Szóval, hogy be lehet-e hatolni egy másik ember énjének határain belülre – pláne akkor, ha az az ember ezt nem akarja, és akkor, ha egy ekkora, halálra vágyó testről van szó?
Na meg akkor, amikor a Charlie-hoz érkezők láttán olyan pszichés „sakktábla” tárul elénk, ahol minden egyes „bábunak” megvan a maga lelki problémája. Ahogy egy sakktáblán se lehet meg a király a gyalogjai, vagy a királynő a bástyája nélkül, itt is minden egyes szereplő látszólag egyéni története a nagy egész részét képezi. Mindenki baja összefügg mindenkiével, úgy, mintha nem is Charlie, hanem a halott Allen mozgatná ezeket a „bábukat”.
Hisz az egykor magát halálra éheztető Allen evészavarát mintha Charlie kompenzálná a túlevésével, az elhagyott, bánatát alkoholba fojtó volt feleséget a lány, Ellie tartaná sakkban a gonoszságával és a kegyetlenségével, az Allent elvesztő Liz pedig, mivel még tovább eteti Charlie-t, szintén mintha Allent akarná még mindig felhizlalni.
Tehát azt érezzük, hogy egy ilyen, pszichésen többszörösen terhelt kompánia tagjainak előbb saját magukat kellene megmenteniük, ahogy a mondás tartja, a „maguk háza táján kellene söprögetniük”, hogy hathatós segítséget nyújthassanak Charlie-nak.
Annak a Charlie-nak, aki, hangsúlyozom, nem kér semmiféle segítségből. Az élete utolsó öt napját ábrázoló film így számára egy másfajta megváltással ér fel. Nem a kórházi segítségnyújtással, nem az evilági, láthatóan elviselhetetlenül nehéz léte meghosszabbításával, nem egyfajta ráerőltetett istenhittel, hanem a túlvilágra távozása közelségével. Előtte azonban tudja, hogy dolga van: mindenáron rendezni szeretné az annak idején elhagyott lányával a kapcsolatát.
Az újrainduló apa-lánya viszony a filmben önálló fejezetet képezve egy újabb olyan szegmens, amely miatt nem érdemes kihagyni A bálna című filmet.
S már előre szeretném jelezni: ha valakit esetleg taszít, elriaszt egy ilyen hatalmas test látványa – minden naturális, a filmben zseniálisan fényképezett részletével együtt –, annak már most mondom: ahogy haladunk előre a történetben, egy idő után egyáltatlán nem arra figyelünk, hogy mekkora, és hogy milyen sebhelyekkel, fekélyekkel teli ez a test.
Hanem a Charlie – és az őt körülvevő sakktábla bábuinak – lelki rezdüléseire fókuszálunk. De ha valakit mégis taszítana a látvány, gondoljon bele Branden Fraser helyébe, akire mintegy 150 kilót pakoltak rá minden egyes forgatási napon, hogy egy ekkora embert ábrázolhasson. Ami önmagában hőstett, és az ettől kivételessé váló alakításáért tényleg minden elismerés kijár neki.
Gyürky Katalin
Hozzászólások