Ments Isten, hogy szóvá tegyem, a végén még én leszek a tuskó fiatal…
Nyitom tegnap a lépcsőház ajtaját, no de nem magamnak, látom, amint egy ismerős öregasszony tipeg befelé, természetes, hogy előre engedem, miután udvariasan köszönök. De hiába, szó bennszakad, hang fennakad. Felmászik a lépcsőn, fel a liftig, s jóhiszeműen azt gondolom: csak megvár. Öt másodperc, nem túl sok (még egy elfoglalt, rohanó nyuggernek sem), ennyi kellett, hogy meglássam, üres a postaláda, mehetünk. Odaérek a lifthez, csodák csodájára az öregasszony otthagyott a francba, elhúzott a lifttel jó magasra. Mosolyogtam is egyet magamban, nem értettem a sietségét, a minap én vagy 2 percet vártam rá, nem vittem el az orra elől, nehogy én legyek a tuskó fiatal.
A hétvégi piacozás se volt gyenge akció. Gyomrosok belém könyökkel, sebesen guruló „mamakamionok” kész hada át a lábamon, de sebaj, nem számít, értem én, sietnek. Tolakodva méretik zacskójukat az árussal, de ments Isten, hogy szóvá tegyem, a végén még én leszek a tuskó fiatal.
A villamosra várva is jutott a közelembe néhány. Csoda tudja honnan, s hogyan, de ajtónyitásra valahonnan hátulról előtörtek, tuskó fiatal testemet kis híján fellökve becélozták a lépcsőt, melynek tetejére fiatalos szökkenéssel érkeztek meg. Nyoma se volt kornak, szerénységnek, emberi viselkedésnek. Nem szóltam, Isten ments, kibírom, ellenkező esetben még én leszek a tuskó fiatal.
Felszállnak hát, elhangzik egy-két "jaj", körbeszalad néhány szúrós, elégedetlen tekintet, s másris „fel, vigyázz!” kezdődik. Álljon a kismama, álljon a gyermek a dugig rakott iskolatáskával, a villamosvezető, bárki, csak ők ne. Ahogy zötyögünk (ők természetesen ingyen), hallom őket, amint tuskó fiatalokat, pofátlanságot, tiszteletlenséget, romló közerkölcsöt, széthulló világot emlegetnek.
Csak hallgatok, mosolygok magamban, s közben azt kívánom: bárcsak értenénk egymás nyelvén.
(KB)
Hozzászólások