Ha valaki kedvelte a 2008-as Mamma mia! című filmet, az még jobban fogja szeretni a most, 2018 nyarán Magyarországon is debütáló Ol Parker rendezte folytatást, Mamma mia! Sose hagyjuk abba címmel. A július 19-étől két héten át a debreceni Apolló moziban (is) megtekinthető alkotáson jártunk.
Hogy miért fogja még jobban szeretni, arra a filmet látván több érvem is van. Amíg ugyanis a 2008-as alkotás lineáris időkezeléssel a főszereplő Donna (Meryl Streep) lányának, Sophie-nak (Amanda Seyfried) az esküvője megszervezése körüli eseményeket láttatva merítette bele a nézőt a görög tengervíz, valamint az ABBA együttes népszerű nótái adta hangulatba, addig a most, tíz évvel az első rész után elkészült új alkotás már az idősíkok között ugrálva, azaz az időhöz jóval bonyolultabban állva közelít az eseményekhez. Egyfelől a jelent tükrözi, amikor Sophie – édesanyját egy éve elvesztve – újra ki akarja nyitni a mesés görög szigeten anyja szállodáját, másfelől a múltat, amelyben annak idején megfogant. Mert amíg a 2008-as alkotás csak utal arra, hogy Donna gyakorlatilag egy hetes különbségekkel három férfi „társaságát” élvezte akkoriban, amikor állapotos lett, és a lánya esküvőjére érkező „apák” közül fogalma sincs, hogy ki a vérszerinti, a 2018-as mozi múltidéző technikája Donna fiatalkorába is visszavezet bennünket: a nő fiatal énjét mesésen alakító Lily James játékán keresztül épp azt meséli el, ahogy a fiatal, húszéves lány Görögországba érkezve hogyan bonyolódik a három fiúval kapcsolatba, s hogyan lesz az egyiküktől várandós.
A szerethetőség melletti érveim közé tartozik az is, hogy épp azáltal, hogy Sophie elveszítette az édesanyját, a lánynak az anyahiány miatti, az ő emlékét megőrző intézkedései jóval drámaibbá, néhány helyütt könnyeket fakasztóvá is varázsolja a történetet. A lány buzgalma, hogy a szállodamegnyitón ott legyen mindhárom „apja” (Sam: Pierce Brosnan, Harry: Colin Firth és Bill: Stellan Skarsgard), az anyja legjobb barátnői (Rosie: Julie Walters és Tanya: Christine Baranski), valamint hogy minden a lehető legjobban sikerüljön, az első részből is ismert nagyon szoros anya-lány kapcsolatot is új dimenzióba helyezi. Főleg úgy, hogy sokáig csak fényképen látjuk Donnát, aki – ennyit talán elárulhatok – csak a film végén, a lánya életében egy nagyon fontos esemény bekövetkeztekor érkezik egy epizód erejéig vissza a túlvilágról a családja, a „férjei” és a barátai közé, s a Donnát játszó Meryl Streep antréja természetesen most is lenyűgöző.
Érvem persze van még. Mégpedig a film profi kivitelezése, amely ugyan nem újdonság egy szuperprodukciótól, de ahol a profi fényképezéstől kezdve az idősíkok érdekfeszítő és lenyűgöző váltogatásán át a szereplők jelmezei is magával ragadóak. A múltidéző hippi stílusú ruhák ugyanúgy, mint a jelen modern, a Cher alakította nagymamán látható, már-már a modernséget is jóval meghaladó kollekcióival egyaránt. S mivel a szupercsapat ugyanaz, azaz a 2008-as alkotás után most minden filmsztár újra vállalta a filmben való szerepét, a színészi játék magas színvonalában előzetesen sem kételkedtem. S nem is kellett benne csalódnom. Aki pedig az ABBA-t szereti, az most – meglepetésszerűen – nem csak a legismertebb, talán unásig hallgatott dalokkal találkozhat a film alatt, hanem olyan, kevéssé ismert ABBA-számokkal is, amelyek épp ennek a folytatásnak a jóval drámaibb hangvételét is képesek aláfesteni.
Szóval, az első ABBÁ-s filmmel sem volt semmi bajom, de ez a folytatás – amely ezáltal azt a sztereotípiát is ledönti, hogy a második rész általában silányabb az elsőnél – minden várakozásomat felülmúlta. Olyannyira, hogy azonnal megnézném még egyszer.
Gyürky Katalin
Hozzászólások