Érthetetlen módon, minden sikerünk ellenére megjelentek, jelen vannak, szaporodnak a kétkedők, a huhogók, a lenézők, azok, akik mindazt amit ez a néhány srác adott a nagyvilág összmagyarságának, semmibe veszik.
De ez a mostani helyzet teljesen más. Most kezdtem el igazán meccset nézni, szurkolni, részese lenni annak a széles néptömegnek mely mostanság egy hideg „Csá!” helyett úgy köszön, hogy „Hajrá MAGYAROK!”
Merthogy most ez van, erről beszélünk, ezt nézi velem együtt boldog-boldogtalan. Szurkol, kiabál, aggódik, s néha felszisszen. Képzeletben vonul a francia utcákon, rigmusokat skandál, és örül a sikernek, úgy igazán, tiszta szívből. Merthogy ez az egyetlen dolga az itthon maradóknak: nézni, szurkolni, felszisszenni, reménykedve okoskodni, matekozni, hőbörögni, sört inni.
S hogy mit adott nekem, nekünk ez a néhány fiatal srác a focipályán? Túlzás nélkül mondom: nem tudom szavakba önteni. Hitet, önbecsülést, büszkeséget, az összetartozás érzését vitathatatlanul. A többit meg nem kell leírnom, érezzük.
Ellenben érthetetlen módon, minden sikerünk ellenére megjelentek a kétkedők, a huhogók, a lenézők, azok, akik mindazt amit ez a néhány srác adott a nagyvilág összmagyarságának, semmibe veszik.
Mélységesen megosztotta a közvéleményt egy ártatlan gesztus, miszerint tegyék ki a társasházakra a nemzeti lobogót az Eb idejére, van, aki itthonról szégyenérzetének adott hangot a magyar szurkolók sajátos rigmusai miatt, a keddi továbbjutás kapcsán pedig olyan véleménnyel is találkoztam, miszerint, eddig jóformán semmit sem csinált a válogatott, hiszen, ha 16 csapatos lenne a torna, akkor még csak most kezdődne. Persze, ha nagyanyámnak töke lett volna, akkor meg ő lett volna a nagyapám. Mindezek mellett pedig még nem is említettem az izraeli barátai vendégszeretetét élvező „honfitársunk” "falábúzós" förmedvényét.
Labdarúgást nagyon hanyagul követőként, pályán kívüli magyarként csak egyet kérhetek ezen hangok képviselőitől: hallgassanak el, és szégyelljék magukat! Végre van valami, egy konkrét eredmény, ami összekovácsolta a világ magyarságát, amire közösen, együtt lehetünk büszkék, közös eufóriát érezhetünk. 43-44 évente egyszer hallgassanak el, kérem! Mert ha nem így tesznek, akkor rosszat tesznek a többségnek. Ugyanis, ha a maguk véleményével foglalkozunk, ha megosztjuk, felszámoljuk, felégetjük a közös örömöt, akkor ilyet csak 44 év múlva érezhetek újra. Annyi időm meg nem biztos, hogy van. Csak egyszer, szépen kérem: örüljenek és hallgassanak el, végleg és örökre!
KB
