Dér Asia dokumentumfilm-rendező ismét kemény fába vágta a fejszéjét. Az egy leszbikus pár gyermekvállalásának bonyolult aspektusait láttató Anyáim története után, amelyet társrendezőként jegyez, most egy újabb fontos témát feszeget. A Nem halok meg című filmjében a Magyarországon élők körében igen elterjedt rákbetegséghez való hozzáállást igyekszik más módon, ezáltal tabudöntögető formában elénk tárni.
Ehhez pedig „kiváló partnerre” talált a film főszereplőjében, Einspach Gáborban, aki nem ismeretlen a hazai művészkörökben. Erről az elismert, sikeres műgyűjtőről és galériatulajdonosról ráadásul első ránézésre senki se gondolná, hogy az egyik legmagasabb halálozási rátával járó betegséget, a hasnyálmirigyrákot diagnosztizálták nála, aminek a műtét nélküli túlélési esélye mindössze egy százalék, s ha valaki műthető, annak sincs túl nagy sansza az életben maradásra.
Azt, hogy erről az emberről senki nem gondolná, hogy épp az életéért küzd, két dolog indokolja: egyfelől kiválóan néz ki, irigylésre méltó egzisztenciális körülmények között él, és imádja két, immár felnőtt fiát, akik a bizniszeiben is partnerei. Másfelől, mindezzel összefüggésben egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy beteg. Hangsúlyozza is a filmben, hogy nincs és nem is volt soha betegségtudata. Hogy stílszerűen fogalmazzak: nem fér bele az életébe a halál. És ez az az aspektusa a filmnek, amire itt nálunk nagyon nagy szükség van. Hiszen, ha hazánkban valakinél rákot diagnosztizálnak, az úgy érzi: kimondták a halálos ítéletét, és sokan épp ezért le is mondanak arról, hogy tovább éljenek. Hogy küzdjenek, hogy tovább csinálják. S Dér Asia filmje Einspach Gábor magatartásán keresztül épp erre tanít, sőt, erre szólít fel mindenkit: nem, nem szabad feladni. Hiszen a főszereplő sem volt kezdetben még csak műthető állapotban sem, de a kezeléseknek – és a lelki erejének, az élni akarásának hála – kés alá feküdhetett, majd egy nyilván nem könnyű, de (nála) hatásos kemoterápiás folyamat segítségével a film végére gyógyultnak lehetett nyilvánítani.
Igen ám, csakhogy ennyire azért Einspach Gábor története sem kerek. S ez teszi nagyon is hozzánk közel állóvá, nagyon is átérezhetővé az ő amúgy tényleg sikersztorinak is elkönyvelhető esetét. Dér Asia ugyanis legalább annyira mélyen hatol be Einspach lelkivilágába, mint a testi tünetei ábrázolásába. S itt azért már előttünk, nézők előtt is leleplezendő bökkenőkbe ütközik. Olyan bökkenőkbe, amik egyfelől kialakíthatták a rákbetegséget Einspachban – hiszen, ha mégoly közhely is, de igaz: minden fizikai tünetnek, betegségnek lelki eredete van –, másfelől olyan gubancokba, amiken épp azért kéne a páciensnek változtatnia, hogy ne újuljon ki soha többé a betegsége.
És Dér Asia filmjének véleményem szerint az az egyik legnagyobb truvája, hogy rá tudta venni a főszereplőjét: ugyanolyan nyíltan tárja elénk a lelki problémáit is, mint ahogyan a testi baját. A film egy adott pontján persze felmerült bennem a kérdés, hogy vajon melyik a nehezebb: azt bevállalni, hogy kamerák kereszttüzében küzdjön valaki a hányással a kemó miatt, vagy lelkileg lemeztelenedni. Bevallani, hogy mi az, amit eddig nyilvánvalóan rosszul csinált, és mi az, aminek a testi gyógyulása érdekében lelki síkon a továbbiakban mindenképpen eleget kéne tennie.
Azt, hogy mik ezek a lelki nyavalyák, nemcsak azért nem árulom el, hogy meghagyjam a néző kíváncsiságát a film iránt, hanem azért sem, hogy az alkotás véleményem szerint egyik kulcsmondatát: „valami katarzisra vágytam”, esetleg a fent vázoltak fényében próbálja meg értelmezni.
Ám akár a testi, akár a lelki küzdelmére fókuszálunk, Einspach Gábor és a története mindenképp példaként hathat mindenki számára: reméljük, minél több, épp hasonló betegségben küzdő ember számára ad erőt az élni akarásával. Aki pedig esetleg később, e film ismeretében szembesül majd egy ilyesfajta diagnózissal, lesz hová „visszanyúlnia”, lesz mire emlékeznie: így is lehet. Sőt, csakis így kéne, csakis így volna szabad küzdeni a testi-lelki nyavalyáinkkal szemben!
A filmet a debreceni Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások